- Miután egy ideig igen kellemesen éltem Bagdadban, ismét nagy kedvem támadt az utazásra, mert hát olyan az ember: kedveli a változatosságot, a kalandokat. Feledtem minden korábbi szenvedést, rengeteg árut vásároltam össze, s elutaztam Basrahba. Amint itt a tenger partján fel-alá sétálok, egy nagy hajót látok, s rajta sok előkelő kereskedőt: odavittem áruimat. Sokáig utaztunk minden baj nélkül, és sokat nyertünk az eladott árukon. Egy nap azonban, amikor a legjobb kedvben ültünk az asztal körül, szörnyű siránkozással fut hozzánk a kapitány, haját tépi, ruháját szaggatja, és szívszakadva jajgat:

- Ó jaj, uraim, mind elvesztünk! A vihar eltérített utunkból, és szerencsétlenségünkre a majomszigetre sodort, ahol a majmok oly sűrűn ugrálnak az ember körül, mint a sáskák. Erről a szigetről ember még nem került vissza elevenen.

A kapitány horgonyt vetett, bevonta a vitorlákat. Oly hirtelen lepték el a majmok a hajót és oly tömegben, hogy sem elpusztítani, sem elűzni nem tudtuk őket. Aztán nagy hirtelen kettérágták a horgonyt és a vitorla köteleit, a hajót kivitték a szárazföldre, minket kiszállítottak, aztán eltűntek a hajóval és mindennel, ami benne volt. Mi összevissza jártuk a szigetet, sejtelmünk sem volt arról, mi lesz velünk, aztán mindenfelé keresgéltünk, hátha valami ennivalót, gyümölcsöt vagy növényt találunk. Amint ide-oda kószáltunk, egyszerre csak egy nagy, magas palotát pillantottunk meg, szárnyas kapuja ébenfából volt. Bementünk a palota udvarára, ahol egy nagy csomó nyers- és szárazfa volt felhalmozva. Mivel kegyetlenül fáradtak voltunk, ott maradtunk az udvarban, ahol különben nem lehetett látni élő lelket.

De íme, hirtelenül-váratlanul szörnyű zúgást-búgást hallottunk, s úgy éreztük, hogy lábunk alatt reszket a föld. Egy fekete, ember formájú, pálmafa magasságú szörnyeteget pillantottunk meg. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, akár két eleven láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, füle takaróként borult a vállára, karmai olyanok voltak, akár az oroszláné. Az óriás leült egy padra, hogy pihenjen egy keveset. Majd ránk nézett, mi meg reszketve álltunk előtte, nem tudva, hogy mi lesz velünk. Ekkor megragadta a kapitányt és megölte. Aztán tüzet rakott, megsütötte rajta a kapitányt, s vacsorára mind egy falásig meg is ette.

Aztán leheveredett a padra, s végighorkolta az éjszakát.

Hajnalra kelve az óriás elment a palotából, mi pedig azon tanácskoztunk, miképpen védjük meg magunkat, hiszen sejtettük, hogy ránk is sor kerül. Úgy terveztük, hogy megöljük az emberevő óriást. Én még azt is javasoltam, hogy előbb építsünk tutajt, tartsuk készenlétben a parton, s ha megöltük az óriást, cselekedhetünk majd, amint kedvünk tartja. Ha pedig nem sikerül a tervünk, elmenekülhetünk a tutajon. Társaim elfogadták javaslatomat. Nagy fáradsággal összeróttuk a tutajt, majd visszamentünk a palotába, mivel sehol másutt nem érezhettük magunkat biztonságban.

Az óriás eljött másnap is, megint megette egy társunkat. Aztán lefeküdt a padra, s elaludt. Amikor már javában horkolt, a parázsban izzóra melegítettünk két vasnyársat, és beledöftük az óriás szemébe. Félelmetesen ordított az óriás, összevissza futkosott az udvaron, hogy megfogjon minket, de ez nem sikerült neki.

Rettenetes üvöltéssel távozott a palotából, mi pedig siettünk a tenger partjára, tutajunkhoz. Úgy okoskodtunk, hogyha az óriás nem tér vissza naplementéig, akkor valószínűleg elpusztult, ha pedig visszatér, elmenekülünk a tutajon.

Miközben erről tanakodtunk, megpillantottuk az óriást két más társával, akik még erősebbek és szörnyűbbek voltak, mint a megvakított. Társaira támaszkodott, és úgy ment vissza a palotába. Siettünk a tutajhoz, ráültünk, és kieveztünk rajta a nyílt tengerre. Az óriások észrevettek bennünket, s szörnyű nagy köveket dobáltak utánunk. Egyik társunkat el is találta a kő, s ez mindjárt szörnyethalt, szegény. Nem sokáig hajóztunk a tutajon, amikor egy szigethez értünk. Fákat, csörgedező patakokat, énekes madarakat találtunk rajta. A fáradtságtól, éhségtől és ijedtségtől teljesen kimerülten heveredtünk le egy fa alá.

De alig szenderültünk el, erős zajra ébredtünk: egy szörnyű nagy kígyó tekerődzött egyenesen felénk. Ez a rettenetes állat nagy hirtelen megragadta egyik társamat, egy szempillantás alatt lenyelte, s tovább csúszott. Nagy aggodalomban jártuk most már körül a szigetét, hogy biztos helyet keressünk magunknak. Végre találtunk is egy magas fát. Felmásztunk rá, azzal a gondolattal, hogy majd ott töltjük az éjszakát. De alig voltunk ott egy-két percig, utánunk mászott a kígyó, megragadta a társamat, az utolsót, és elnyelte a szerencsétlent.

Másnap reggel egy csomó fát és ágat gyűjtöttem össze, kalyibát építettem, hogy így védekezzem a kígyó ellen. Este el is jött a kígyó, de nem fért hozzám, csak szüntelen sziszegéssel tekergett a kalyibám körül, így folyt ez egész éjjel. Napkeltekor eltűnt. Reggel újra körüljártam a szigetet, és egy magaslat tetejéről, nagy örömömre, hajót pillantottam meg. Addig kiáltoztam, mígnem meghallották hangomat. Néhány ember csónakon értem jött, felvettek a hajóra, ennem, innom adtak. Amikor erőre kaptam, elbeszéltem nekik életem egész történetét, születésemtől mindmáig.

Csodálkozva hallgattak, aztán lehúzták rólam szétszaggatott ruhámat, a tengerbe dobták, s új ruhát adtak rám. A sok szenvedés után ismét oly jól éreztem magamat, hogy azt hittem, álmodom. Hosszú ideig kedvező széllel haladtunk, aztán kikötöttünk Al-Szaláhita szigeténél, ahol a szantálfa terem. Útitársaim, akik jobbára kereskedők voltak, kivitték áruikat a partra, hogy eladják vagy elcseréljék. Ekkor hozzám lépett a kapitány, és ezt mondotta:

- Te idegen vagy és szegény, sokat is szenvedtél, szeretnék hát jót tenni veled. A hajómon van valami áru, egy bagdadi kereskedőé, aki több esztendővel ezelőtt a hajón utazott. Akkor vigyázatlanságból egy szigeten felejtettük, ő ott nyilván elpusztult. El akarjuk adni a holmiját, hogy az árát visszatérésünk után átadhassuk örököseinek. Te eladhatnád ezeket, s megfelelő jutalmat kapnál a fáradságodért.

Hej, nagy volt az örömem, amikor ezt hallottam!

- Ó, kapitány és ti kereskedők - kiáltottam fel - én vagyok Tengerjáró Szindbád, ezek az én áruim!

Csakhamar mind körém gyűltek, az egyik hitt a szavamnak, a másik csalónak tartott. Egyszerre azonban egyikük elém lépett, üdvözölt, és ezt mondotta:

- Igazat beszéltél, Szindbád. Ezek a te áruid!

Majd a körülállókhoz fordult, és így szólt:

- Csak az imént beszéltem el nektek azt a csudálatos dolgot, amely velem gyémántkereső utamban történt. A hegyről egy darab húst dobtam le a völgybe. A húshoz egy ember volt kötve, s azzal a rukh-madár felszállt a hegyre. Ez az ember Szindbád volt, akinek tele volt a zsebe gyémánttal, s abból egy jó marékkal ajándékozott meg engem. Együtt utaztam vele Basrahig, ahonnan ő Bagdadba ment. Hogy közben mi történt vele, nem tudom, de hálát adok Allahnak, hogy itt találom őt, s bizonyíthatom, hogy igazat beszél.

Miután még megneveztem a kapitánynak az ismertető jegyeket is, amelyekről meg lehetett ismerni az árukat, átadták azokat nekem. Valamennyit nagy nyereséggel adtam el. A szigetről Indiába utaztunk, ahol mindenféle fűszerszámot vásároltam, aztán hosszú utazás után rengeteg pénzzel és portékával visszakerültem Bagdadba. Sok ajándékot hoztam barátaimnak és rokonaimnak, sok özvegyet és árvát ruháztam fel, és éltem ismét nagy örömben és boldogságban.

Így végződött harmadik utazásom.

Most aztán asztalhoz ültek, megvacsoráztak, vacsora után Szindbád száz aranyat adott a teherhordónak s megkérte, hogy jöjjön el másnap is, és akkor elbeszéli negyedik utazását.