Második fejezet - Kylliky, a finn diák
(Ez a történet már lassan egy éves, ezért elnézést a furcsaságaiért!)
Ahogy feljebb néztem, egy egészen különös lányt pillantottam meg. A haja perzselően vörös volt, és a különös cipőjével együtt, ő a lett legfurább lány a suliban, akit valaha láttam. A szája a 360 fokos mosolyból egyszer csak elhervadt amikor rám nézett. Még mindig a lába előtt feküdtem.
- Köhhm... Bocsánat! - ugrottam hátra.
Egyszer csak egy szőke hajú, fiú lépett a lány mögé és a hátába támaszkodva a hasát fogva nevet.
- Áhh... Ő lenne a nagy utódod? Hát ez kész! Röhögőgörcs!
- Pofa be! - mordult vissza a lány, és mosolyogva a kezét nyújtotta felém.
- Szia! Én vagyok a klubunk elnöke. A nevem Kylliki Kova.
- H-heló! Én Syvan Doyle vagyok. - dadogtam.
A fiú nagyokat szuszogva hátra dőlt, és összetalálkozott a szemünk. Azt hiszem, avilágos haja, pont eltakarja a szemét.
Tehát ez lenne a 101-es terem. Nem hasonlít teremre, hiszen minden tele van kaktuszokkal, és párnákkal, meg könyvekkel tömött könyvespolcokkal. A falon viszont egy hatalmas plazma tévé lóg, és néhány hangszóró, előtte pedig egy rakás bordó babzsák Nem hasonlít egy teremre se, pedig a relax teremnek pont így kéne kinéznie...
A fiú és a lány hátrébb lépett. A többiek csak egy helyben feküdtek a terem különböző részeiben. Micsoda emberek. Még sosem láttam egyikőjüket sem.
Az egyik puffon egy hosszú, lila hajú lány könyvet olvasott, gumicsizmában, míg mellette egy másik lány festett valami furcsa alakot, amit nem tudok meghatározni. A terem leghátsó részében pedig ült valaki, akinek a fejére volt húzva egy lepedő.
- Engem hívj csak Kyl-nak, vagy csak K-nak. Ő itt Arron Winchest – mutatott a szőke fiúra. - A kis lila tündérke Liah Perpline, és mellette a barna rövid hajú festőművész, ő „N”, vagyis Nell Hurbert.
- Nagyon örülök! - mosolyogtam, de vissza se nézett rám senki, aztán egy nagy ütést éreztem a vállamon. A vörös lány rácsapott a vállamra, majd valamiféle szánalom röhögéssel vegyített arccal makogott:
- Ugyan nem lesz itt semmi baj, egy kettőre összebarátkozol velünk.
- És ő? - lestem a sarok felé.
- Ja, ő csak Theo, de hívd csak a vezetéknevén Cecil-nek. Hallod Cecil? Told ide a képed, és mutatkozz be szépen! - üvöltötte a sarokba, de senki sem reagált, csupán a szőke hajú fiú kezdett el halkan nevetni, majd megfogja a vállam és lenyomott egy székre, maga mellett. Én csak pirultam, mert nem szoktak ilyen közvetlenek lenni velem. Ő nyugodtan hátra dőlt, és nézte, ahogy K üvöltözik a másik srácnak, torka szakadtából.
- Nem hallod szívem? CECIL! GYERE IDE!
Egyszer csak a szürke lepedő az égbe repült, és a fiú gyorsan kijött alóla. Igazán helyes. Barna, göndörkés hosszú haja volt, de nem lógott a szemébe. Mellesleg nagyon magas is volt.
- Most figyelj! - suttogta felém Arron, amivel megszakította a bámulásom.
- Hányszor kell még elmondanom? A nevem Kensel, és nem Cecil! Nem tehetek róla, hogy a hülye finn kiejtéseddel nem tudod felolvasni normálisan! - ordította, és a homlokát egészen összeérintette a nála alacsonyabb Kyl-éval.
- Elmondanám, hogy elsős voltam! Alig beszéltem a nyelvet, és most nem erről van szó, mutatkozz be! - utasította a lány és a fiú egyből engedelmeskedett. Felém nyújtotta a nagy kezét és sóhajtva elmormolta:
- Theo Kensel vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - A mély hangja bezengte a termet, és mindenki elhallgat. Én alig tudtam megmozdulni, és a kicsi kacsómat hozzáérintettem az övéhez.
- S-syvan Doyle. - még csak rám se nézett.
Ahogy kimondtam visszahúzta a kezét, és elindult hátra, a sarkába.
- Ne is álmodozz róla! Megbeszélést tartunk, mindenki jöjjön ide!
Theo felhúzta a vállát, majd visszaballagott.
- Na, mi az első véleményed a klubról?- lehelte a fülembe a szőke fiú.
- Ő. Nem tudom.
- Heh...- nevetett halkan. - Látom elég határozott vagy, de ne aggódj, ilyenkor még mindenki az. Mi is nagyon visszafogottak vagyunk, mert új vagy. Te vagy az első.
-Mi? Miért? - kérdeztem volna, de odébb húzta a székét a többiekhez. Közben körbegyűltek. Ez lenne a megbeszélés?
- Szóval - kezdett bele Kylliki -, köszöntök hivatalosan mindenkit az első tanítási napon, amikor is egy klub napot tartunk. Mivel Sy még nem ismer minket, ezért tartunk egy gyors bemutatkozást. Kezdje a klub kabalája Cecil. - mosolygott Ky, miközben Theo szinte megpukkadt, de egy nagy levegő után és a földre nézve elkezdte:
- A nevem Theo, Anglia egy kis városkájából jöttem, a koleszben lakom. Szeretek mangákat olvasni, úszni, biciklizni. Ennyi.
A szó a mellette ülő lányhoz ért, majd ő belekezdett.
- Liah vagyok, és olvasok.
Ennyi lenne? Nem szólt semmi mást. A haja? Vagy valami?
- A nevem Nell, de szólíts N-nek. Engem kirúgtak a szépművészeti gimnáziumból, és ezért járok ide. Imádok festeni, de sajnos nagyon kevesen értik meg a képeimet - hadarta végig mosolyogva. Eddig teljesen komoly volt, de most hirtelen nagyon vidám lett.
- Ó, ó, és még. Amikor festek senki ne zavarjon, mert leharapom a fejét.
MI? Oké ezek tényleg nagyon fura emberek. Nem mellesleg olyan hétköznapian beszélnek, nem mintha London egyik legjobb iskolájába járnának. Úgy tűnhet, mintha primitív tanulók lennének, de mégis van bennük valami, amit nem értek. Valamilyen fura, érthetetlen dolog.
A szőke fiú a következő, aki valamilyen magas hangon kezdett motyogni:
- Izé. Arron vagyok, és informatikai zseni, de ezt sosem mondom, mert túl szerény és beszari vagyok. Egyébként imádok zenéket írni, mert született virtuóz is vagyok, amúgy.
- Ha-ha-ha-ha-ha - mordult fel mélyen Arron, miközben N, és Theo, majdnem kiköhögték a belüket, pedig tényleg nem volt annyira vicces. Én csak tátott szájjal ültem, szó nélkül.
- Hé! - szólt nekem Liah. - Nyugi, csak azért röhögnek, mert Arron sokszor csinálta ugyanezt Kyl-al. Normális a humorérzékük, csak kicsit retardáltak - mondta fapofával.
Miután a sor véget ért a vörös démon kezdett beszélni.
-Rólam pedig sok mindent lehetne mondani, de annyi elég, hogy focizom, szájdobolok, mag persze imádom a kaktuszokat. - tehát ezért van tele velük a terem -Ezek mellett finn származású vagyok, és néha félrebeszélek. Te jössz.
- A nevem Syvan, de legtöbben csak Sy-nak szólítanak. 10.-es vagyok, az A-osztályban, ahol egész jók a jegyeim. Francia, spanyol, Latin nyelveket tanulok. Szeretek olvasni, varrni és rajzolgatni, de az ecset nem fér a kezembe. Van egy bátyám, egy húgom, és egy öcsém, akik ikrek. Az apám viszont nem él velünk, Tudom, nem vagyok annyira izgi, mint ti, de...
- Ugyan, te még nagyon fiatal vagy – vágott közbe Ky – előtted az élet. Amúgy, mi mind végzősök vagyunk Liah-t leszámítva, ő 11.-es.
Hirtelen megszólalt egy telefon, ami egy furcsa zongora műt kezdett játszani. Arron előkapta a mobilját, és felkiáltott:
- Megjött.
Mi? Ismét elképedve ültem a széken, a támláját markolászva, de hamar jött a válasz.
- Akkor menj! Vidd Sy-t is! - utasította Ky.
Az „informatikai zseni” megfogta az alkarom, és ki vonszolt, majd a lépcsőre nézve elengedett.
- M-Miről van szó? Mi jött meg? - kérdeztem értetlenkedve.
- Csak a pizza, és az üdítő. Tudod, a programok helyett, a vezető nőnk ezt tartotta fontosabbnak. Egyébként ő gondolta ki az ötletet, hogy legyen egy saját klubunk. Eredetileg, csak egy helyen vesszük a ruháinkat, onnan ismerjük egymást, de egyikünk sem mehetett egy klubba sem. Gondolom te is ezért jöttél ide.
- Igen. A rajzklub már megtelt, de oda sem mentem volna szívesen. - válaszoltam a cipőmre bámulva. Most, hogy belegondolok, először vagyok teljesen kettesben, úgy igazán egy fiúval. Ahogy őt nézem picit sem zavarja, de én ááá...
- Értem. Furcsa, hogy ennyire hasonlít a nevetek.
- Ky-al?
- Igen – vágta rá, és rám bámult.
- Figyelj, mi volt az az utódos duma?
- Ó. Tudod, ő nem az a fajta lány, mint a többi. Valahogy összefogja az embereket. Minket is összefogott. Mivel jövőre már nem leszünk itt, Liah pedig elköltözik, a 101-es termi klub, rajtad kívül felszívódik. Nem arról van szó, hogy toborozz embereket, csak hátra akar hagyni valakit, aki már látta azt, amit ő alkotott, vagy valami ilyesmi. Neki nem egy kép, egy könyv, vagy egy dal számít alkotásnak, hanem az, ha egy bizonyos csoportot össze tud fogni. Ezt majd még úgy is elmondja neked.
- Ó, oké - nyögtem ki, bár egy szót sem fogtam fel.
Leértünk az ajtóhoz, ami kitárult, és valami hihetetlen volt mögötte.
Mintha Arron klónja lenne. Teljesen ugyan úgy néznek ki.
- Syvan, bemutatom a klubunk személyi étel futárát, a bátyámat. Clyd-ot.
- Nagyon örülök – nyújtottam a kezem.
- Szintén – bólintott. - Tessék öcsi, itt van.
- Köszi, szia!
Becsukódott az ajtó, és a hat darab pizzát gyorsan felvittük. Már a terem előtt lehetett hallani, ahogy Ky üvöltözik.
- Tippeljünk, szerintem csak magában ordibál - hadarta gyorsan Arron.
- Szerintem Theo-val.
- Nyugodtan hívd Cecil-nek.
Elmosolyodtam, majd az ajtó kitárult. Ky farkasszemet nézett egy papírral, és kiabált?
- Ki a fene talál ki ilyesmi? Még hogy képeket kell küldeni a klub tagjairól?! Hülyeség.
A többiek csak fogták a fejüket, és egy szót sem szóltak.
- É-én hoztam - motyogtam halkan.
- Nyugi, rajta kívül mindenki hozott igazolványképet, csak ő nem. - mutatott Liah, Kyllikki-re.
- Nembaj, gyorsan! - indult meg az ajtó felé, és ő is megragadta a kezem, majd kifutottunk az ajtón.
- Mégis mit csinálunk?
- Kamuzunk valamit a fotóklubnak.
Leértünk a másodikra, ahol egy aranyos kamerás matrica mutatta, megérkeztünk. Ky bekopogott. Hamar ki is nyitotta egy szemüveges fiú az ajtót.
- Igen?
- A média tanár küldött, hogy egy próbafotózás illesszetek be a mai programba. Rólunk kell igazolványképet csinálni.
- Ó?! Gyertek gyorsan.
Hihetetlen. Olyan gyorsan mondta, és hibátlanul. Nekem anyanyelvem az angol ilyen helyzetben mégis félóra után tudnék csak ilyen összefüggő hazugságot kitalálni.
A fotóklub terme konzervatív és egyszerű volt. Ilyennek kell lennie egy átlagos, unalmas térnek.
- Éppen csendéletről készítettünk képet, de szerencsénk van, a ponyvát még nem szedtük le.
Egyesével leültettek mindet, és vagy tíz képet csináltak rólunk. Utána felálltunk, és a laptopon végignéztük őket. Én teljes fapofával, míg Ky hatalmas mosollyal szerepelt a képeken.
- Oké, most nyomtassátok ki!
- Mi?
- A munkáitokat beszedik, és értékelik.
- Oké, akkor várjatok egy percet.
Hamarosan meg is hozták a kemény lapra nyomtatott fotókat. Kylliki megfogta a papírköteget és már ki is mentünk. Három méterre az ajtótól, a kukába dobta a képeket, kivéve egyet, amin nagyot mosolyog.
- Most pedig leadjuk őket.
Nem tudom eldönteni, hogy ez most gonosz, és rossz cselekedet, vagy jó volt. Teljesen összezavarodtam. És mi ez az utód dolog? Én csak egy olyan klubbot kerestem, ahol csak ülök olvasok és lustálkodok. Ilyen egyszerű. Erre egy ilyen fura emberekből álló csapatot kaptam, akik teljesen primitívek, valószínűleg bukásra álló, rossz tanulók. Olyan felsőbbrendűnek érzem magam, amikor belépek a 101-es terembe. Akkor most én vagyok okos, vagy ők unintelligensek? Amikor az osztályomba lépek be nem érzek semmi ilyesmit, sőt. Teljesen szürkének érzem magam. Olyan átlagosnak, de ha ebe a terembe lépek, hirtelen én leszek Sy, az új lány, de nem csak ebben vagyok más, ők különlegesek. Ők az egyediek, és egyszerűen én vagyok az egyetlen szürke. Azt hiszem jobb lesz, ha átiratkozom jövőhónapban a rajzklubba.
- Itt vagy? Ugye nem zavartalak meg?
- Ja, nem.
- Azt hiszem tudom, min töröd a fejed. Már én is átéltem ezt. Amikor te vagy a zöldbokájú.
- Az nem zöldfülű?
- Tényleg, - mentegetőzött vigyorogva – bocsi, de még van egy két apróság, amit nem tudok.
-De hogy lehettél te a legfiatalabb, a klub csak idén jött létre?
-Nem a klubra gondoltam. Tudod, az amikor valaki más, mint a többiek, az egy fura dolog. Sokan nem tudják felvállalni önmagukat, ezért egész életükre beleolvadnak a saját átlagos környezetükre. Az a közös a 101-es termi klub tagjaiban, hogy ők felvállalták a másságukat, egytől-egyig. Meg persze lazítani akarnak klub időben, meg jóban vannak velem.
- Akkor én biztos nem illek be hozzátok, hiszen teljesen átlagos vagyok.
- Nem hiszem. Szerintem nem véletlen, hogy a mi klubunkhoz csatlakoztál. Ez azt mutatja, hogy ki akarsz törni. Legbelül érzed, hogy te is egyedi vagy. Minden ember egyedi, nincs kettő ugyanolyan lélek... Tudom, hogy ez a lelkizős duma nagyon gyász, de ezt tudnod kell.
Olyan, mint... valami próféta. Nem tudom mire vélni. Az egyik részem úgy érzi túl sok lelkizős könyvet olvasott, a másik pedig issza a szavait. Furcsa. Bár, nem tudom miben lennék különleges. Á... hülyeség az egész.
Felsétáltunk a diákirodához, ahol nem volt senki. Mrs. Constans egyedül üldögélt a székében, és Tom Hardy egyik regényét olvasgatta.
- Jó napot kívánok! A képeket hoztuk, Mrs. Constans.
- Azt a belső irodában kell leadni. Vigyázzatok, mert Pókláb kicsit mérges. - dünnyögte a pult mögül. Ky legyezett egyet a kezével, majd egy fehér ajtó mögé lépett.
- Ki az a Pókláb?
- Majd meglátod – suttogta.
Beléptünk egy steril iroda szobába, ahol egy fehér íróasztalnál ült, egy ősz hajú, idős nő.
- Szia Pókláb!
- Ajj... Szia Kylliki! - motyogta a fejét fogva.
- Hosszú volt az éjszakád? - kérdezte Ky, miközben elő vette a képeket.
- Mondhatni. Hoztad a képeket?
- Persze.
Tegezik egymást? A diákokon kívül nem ismerek senkit, aki tegezne engem, vagy én őt. Ez olyan furcsa. Arron-nak igaza volt. Ezt a lányt körülveszi valamilyen légkör. Az emberek megbíznak benne, vagy nem is tudom. Azt hiszem, ilyen szeretnék lenni.
- Neee! - kiáltott fel a hölgy. - A te képed sokkal nagyobb. Miért? Mégis mit mondjak Mrs. Lospell-nek?
- Ezt a képet a fotóklubban készítették. Az ott tanuló diákok úgy tudják ez ellenőrző munka. - mondta teljesen nyugodtan.
- Ajj... Már megint?
- A morcos asszonyságnak elég annyit tudnia, hogy amíg a nyáron otthon csináltattam igazolványképet, ott ez az átlag méret. - válaszolta, majd mind a ketten kuncogni kezdtek, és valamiért belőlem is kifakadt. A nagy nevetésbe, Pókláb kezéből az összes kép az asztalra hullott. Azon a hófehér asztalon voltunk először együtt mindannyian megörökítve.
***
