Donnerstag

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó kötött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálkozott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszontagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Az az öreg a tenger véne volt. Senki még élve nem szabadult keze közül. Azokat, akiket halálra sanyargatott, később felfalta.

Szerencsét kívántak megszabadulásomhoz, ennem, innom adtak, tisztességes ruhába öltöztettek, felvettek a hajóra. Néhány nap múlva egy nagy, várossal szemben kötöttünk ki. Fallal volt körülvéve, és vaskapun át lehetett oda belépni. Ezen a kapun át, jártak a tenger partjára a város lakói, aztán csónakba szállottak, és úgy mentek ki a nyílt tengerre: ott töltötték az éjszakát, hogy biztonságban legyenek a majmoktól. Mindezt elbeszélték nekem, amíg a várost körüljártam, és mondhatom, erősen megijesztettek ezzel az elbeszéléssel, mert már volt találkozásom ezzel a veszedelmes népséggel. Közben, amíg én összevissza csatangoltam a városban, a hajó anélkül, hogy észrevettem volna, tovább vitorlázott.

Képzelhetitek, milyen kétségbeesetten jártam-keltem az utcákon. Nem tudtam, hová-merre, amikor egyszerre csak megszólított egy ember:

- Úgy látszik, te idegen vagy itt.

- Valóban az vagyok - válaszoltam - és rettenetes bajban vagyok, mert itthagyott a hajóm.

- Ne aggódjál - mondta az ember - gyere velem az én csónakomon, mert halálfia vagy, ha éjjelre itt maradsz a városban.

Követtem a jó embert, beszálltam a csónakjába. A parttól körülbelül egy mérföldre távolodtunk. Reggel aztán visszatértünk a városba. Ez a város a feketék szigetének szélén feküdt. Este rengeteg majom árasztotta el, és aki éjjelre ottmaradt, azt a majmok megölték és megették.

Az a derék ember, aki engem felvett csónakjára, megkérdezte értek-e valami mesterséghez.

- Nem értek - válaszoltam - én kereskedő vagyok, de hajótörés következtében mindenemet elvesztettem.

Elbeszéltem életem egész történetét, a jó ember nagy csodálkozással hallgatta végig kalandjaimat. Aztán egy kővel telt zacskót nyújtott át nekem, majd elvezetett egy társasághoz, és így szólt:

- Íme, egy hajótörött idegen, akinek semmije sincs, és semmiféle mesterséghez nem ért. Fogadjátok magatok közé, és tanítsátok meg rá, hogyan kell szüretelni. Ezzel szerezhet annyit, hogy hazájába visszajuthasson.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jótanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jótanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.

Egyszerre csak elsötétült a levegő, fekete felleg borult a napra, s látjuk, hogy a rukh-madár ott kereng a magas levegőégben: keresi a tojását. A kapitány magánkívül kiáltozott utánunk, hogy a lehető leggyorsabban siessünk vissza, futás közben is jól láttam, hogy a rukh-madár rettenetes rikoltással leszáll nagy hirtelen a magas levegőégből, vele a párja. Üldözőbe vettek minket. Ott lebegtek már hajónk felett, mikorra mi odaértünk. Rémülten vettük észre, hogy mind a kettő iszonyú nagyságú szikladarabot tart karmai között. A hímmadár egyszerre csak ledobta a karmában tartott sziklát; az lehullott a tengerbe, oly szédítő, sebességgel és oly nagy erővel, hogy ott, ahol leesett, magasra csaptak a hullámok, felkapták a hajót, s a következő pillanatban le is dobták a mélységbe. A hajó szerencsére nem süllyedt el, de alig voltunk túl a veszedelmen, a nőstény rukh-madár is ledobta a maga szikladarabját, egyenesen a hajó fedélzetére, oly erővel; hogy az utasok nagy része a vízbe fúlt, én is víz alá kerültem, és csak úgy menekültem meg, hogy a szétrombolt hajónak egy darabjába kapaszkodtam. Teljes három napig hánytak-vetettek a hullámok, míg aztán egy kedvező szélroham egy szigetre dobott.

Éhségtől, fáradságtól kimerültén, keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy ismét veszedelmekkel cseréltem fel nyugalmas életemet. Aztán elnyomott az álom, s amikor kissé megerősített a pihenés és az alvás, elindultam, hogy körülnézzek a szigeten. Ez a sziget is gazdag volt gyümölcsben, édesvizű patakban és forrásban, s csak úgy zengett a madarak énekétől. Ettem, ittam és este ismét álomra hajtottam fejemet, de nagy aggodalmak közt, mert sehol a szigeten emberi lelket nem találtam.

Amikor másnap valamivel távolabbra mentem, be, a sziget közepe felé, íme: egy öregembert pillantottam meg egy forrás mellett. Meztelen testét csupán pálmalevélkötény és falevelekből font öv takarta. Azt hittem, hogy az öregember is idegen itt, akárcsak én, hozzáléptem és üdvözöltem. Megkérdeztem tőle, hová való, ki és miféle, és hogy milyen helyen vagyok én most. Nem válaszolt, csupán jelekkel kérte, hogy vigyem át a forrás másik felére. Azt hittem, hogy az öreg állapota csakugyan megkívánja ezt a segítséget. Vállamra vettem, nyakamba ültettem, és úgy vittem a megjelölt helyre. Amikor azonban szóltam neki, hogy szálljon le, úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpróbáltam hát, hogy letegyem a váltamról, de a lábával oly szorosan körülfogta nyakamat, hogy képtelen voltam. Éreztem, hogy új szerencsétlenségbe sodródtam, szívem megtelt rettenetes félelemmel, szemem előtt elsötétült a világ, s élettelenül zuhantam a földre. Egy kissé engedett a combja szorítása. Újra megpróbáltam kiszabadítani magamat, ő azonban azt követelte, hogy hordozzam ide-oda a fák alatt. Ezt megtagadtam, de ő kezével szorította a nyakamat, lábával pedig úgy megrugdosta oldalamat, miként a lovat sarkantyúzzák. Így kellett tovább cipelnem az öreget, aki nyugodalmasan szedte a fákról a gyümölcsöt, jóízűen eddegélt, és sem nappal, sem éjjel nem szállt le rólam. Képtelen voltam megszabadulni tőle, s ha nem engedelmeskedtem parancsának, és nem álltam föl, vagy nem mentem tovább úgy, amiképpen ő parancsolta, oly kegyetlenül ütött-vert, hogy az ostorcsapás sem lehetett volna ennél fájdalmasabb. Szüntelenül keserű szemrehányásokkal illettem magamat, és szívemből kívántam a halált. Állapotomat különösen reménytelenné és kétségbeesetté tette az, hogy sem közel, sem távol nem láttam emberi lényt, akit segítségül hívhattam volna.

Egyszer, amint ide-oda cipeltem az öreget, egy elszáradt tököt találtam. Ennek kivájtam a belét és szőlő nedvével töltöttem meg. Amint a tök tele volt szőlőnedvével, elzártam a felső nyílást, aztán kitettem a napra. Ott a szőlőnedv a melegtől forrni kezdett. Ittam belőle, és ittam aztán mindennap, amíg egy kicsit erőre nem kaptam. Egyszer azonban ittas lettem a bortól, énekelni kezdtem, össze-összevertem a tenyeremet, s nyakamon az öreggel ide-oda ugráltam.

Az én átkozott öregem észrevette a bor hatását, és jelt adott nekem, hogy ő is szeretne inni belőle. Odaadtam neki a tököt, s mind egy cseppig megitta a bort. Nemsokára széles jókedve kerekedett, tapsolt, rittyentgetett a kezével, ficánkolt a vállamon, aztán egyszerre csak reszketés fogta el minden tagját. Végre engedni kezdett combjának nyomása. Letettem a földre. Szertelen nagy volt az örömöm, hogy végre megszabadultam tőle.

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó kötött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálkozott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszontagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Az az öreg a tenger véne volt. Senki még élve nem szabadult keze közül. Azokat, akiket halálra sanyargatott, később felfalta.

Szerencsét kívántak megszabadulásomhoz, ennem, innom adtak, tisztességes ruhába öltöztettek, felvettek a hajóra. Néhány nap múlva egy nagy, várossal szemben kötöttünk ki. Fallal volt körülvéve, és vaskapun át lehetett oda belépni. Ezen a kapun át, jártak a tenger partjára a város lakói, aztán csónakba szállottak, és úgy mentek ki a nyílt tengerre: ott töltötték az éjszakát, hogy biztonságban legyenek a majmoktól. Mindezt elbeszélték nekem, amíg a várost körüljártam, és mondhatom, erősen megijesztettek ezzel az elbeszéléssel, mert már volt találkozásom ezzel a veszedelmes népséggel. Közben, amíg én összevissza csatangoltam a városban, a hajó anélkül, hogy észrevettem volna, tovább vitorlázott.

Képzelhetitek, milyen kétségbeesetten jártam-keltem az utcákon. Nem tudtam, hová-merre, amikor egyszerre csak megszólított egy ember:

- Úgy látszik, te idegen vagy itt.

- Valóban az vagyok - válaszoltam - és rettenetes bajban vagyok, mert itthagyott a hajóm.

- Ne aggódjál - mondta az ember - gyere velem az én csónakomon, mert halálfia vagy, ha éjjelre itt maradsz a városban.

Követtem a jó embert, beszálltam a csónakjába. A parttól körülbelül egy mérföldre távolodtunk. Reggel aztán visszatértünk a városba. Ez a város a feketék szigetének szélén feküdt. Este rengeteg majom árasztotta el, és aki éjjelre ottmaradt, azt a majmok megölték és megették.

Az a derék ember, aki engem felvett csónakjára, megkérdezte értek-e valami mesterséghez.

- Nem értek - válaszoltam - én kereskedő vagyok, de hajótörés következtében mindenemet elvesztettem.

Elbeszéltem életem egész történetét, a jó ember nagy csodálkozással hallgatta végig kalandjaimat. Aztán egy kővel telt zacskót nyújtott át nekem, majd elvezetett egy társasághoz, és így szólt:

- Íme, egy hajótörött idegen, akinek semmije sincs, és semmiféle mesterséghez nem ért. Fogadjátok magatok közé, és tanítsátok meg rá, hogyan kell szüretelni. Ezzel szerezhet annyit, hogy hazájába visszajuthasson.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jótanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.

Tudjátok meg, testvéreim, hogy amint Bagdad városába visszatértem, feledve minden viszontagságot, atyámfiai, barátaim és pajtásaim körében pompás, örömökkel teli dús kényelemben éltem. A gyöngyéletben elfeledkeztem minden megélt viszontagságról, mígnem csökönyös lelkem ismét azt sugallotta, hogy az idegen emberek országába utazzam. Fölébredt bennem a vágy, hogy idegen embereket lássak, adják-vegyék, pénzt keressek. El is határoztam magam erre; tengeri útra alkalmas, nagy értékű árukat szereztem be, még több bálát csomagoltam össze, mint régebben, és Bagdadból Basrahba mentem. Itt hajóra tettem rakományomat, és a város leggazdagabb kereskedőinek társaságában elvitorláztam.

Hajónk kifutott a tengerre, bősz hullámok verték-csapkodták. Több éjen-napon át, utaztunk szigetről szigetre, tengerről tengerre. De egy napon ellenszél támadt. A kapitány attól félvén, hogy a nyílt tengeren elpusztulunk, horgonyt vetett a tenger közepén. Ebben az állapotunkban, szorongatott helyzetünkben Allahhoz imádkoztunk, de egyszerre hatalmas vihar tört ránk, apróra szaggatta vitorláinkat, az emberek pedig minden rakományukkal, terhükkel és vagyonukkal a tengerbe zuhantak. Közöttük voltam én is. Úsztam a tengerben vagy félnapig, és már veszve éreztem magam, de Allah - magasztaltassék az ő neve! - egy hajódeszkát küldött utamba. Erre több kereskedővel együtt felkapaszkodtam.

Így hányódtunk egy nap és egy éjszaka. Lábunkkal hajtottuk a deszkát, a szél meg a víz is segítségünkre volt. A második napon, reggeltájban, vihar kerekedett, háborgott a tenger, a hullámok kivetettek minket egy szigetre. Csaknem holtra váltunk az álmatlanságtól és fáradtságtól, a hidegtől, az éhségtől, a szomjúságtól és a szüntelen rettegéstől. Végigvánszorogtunk a parton, és mivel jócskán találtunk rajta füvet, füvet ettünk, hogy valamennyire visszanyerjük erőnket. A sziget partján töltöttük az éjszakát. Mikor pedig bíbor hajnal virradt az éjszakára, fölkeltünk, és széltében-hosszában bebarangoltuk a szigetet.

A távolban lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál. És íme: egy csapat meztelen ember rohant ki a házból, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk. Valamiféle ismeretlen ételt tettek elénk, életünkben még sohase láttunk olyat. Társaim megkóstolták, én undorodtam tőle, nem nyúltam hozzá. Allahnak jóságából esett ez így: mert ez által maradtam életben. Mert társaim, alighogy ettek, az ételtől elvesztették eszüket, és miként az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek régi magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak inniok, és be is dörzsölték őket vele. Azok pedig, mihelyt ittak az olajból, elforgatták szemüket, és olyan módon kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk.

Elrémültem rajtuk, és szántam őket, bár én is féltem a meztelen emberektől és aggasztott a magam sorsa is. Amikor aztán jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy varázslók, királyuk pedig emberevő. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé hurcoltak, megetették avval a bizonyos étellel, és bedörzsölték az olajjal. Ettől a foglyoknak kitágult a gyomruk, nagyétűek lettek, az eszüket meg elvesztették, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanok lettek, akár a gyöngeelméjűek. Ilyenkor addig tömték őket az étellel meg az olajjal, mígnem jó kövérre meghíztak. Akkor aztán levágták, és királyuk számára megsütötték a szerencsétleneket.

Mikor ezt láttam, keservesen bánkódtam magam és társaim sorsán, míg ők kábulatukban észre sem vették, mi történik velük. Egy vadember keze alá kerültek, ez mindennap legelőre hajtotta őket, akár a marhákat. Én a félelemtől meg az éhségtől csonttá-bőrré soványodtam. Az emberevők, látván, milyen rossz bőrben vagyok, otthagytak, megfeledkezdtek rólam. Nem gondoltak velem, ügyet sem vetett rám senki. Egy napon azért sikerült megszöknöm előlük, és bejártam a szigetet. Nemsokára egy pásztorra leltem, aki valami magas emelvényen ült a víz közepén. Amikor jobban szemügyre vettem, ráismertem: ez volt az az ember, akire társaim legeltetését bízták. Amikor megpillantott, és észrevette, hogy épeszű vagyok és semmi bajom, felém intett, és azt mondta:

- Fordulj sarkon és indulj el a jobb kéz felé vezető úton, az elvezet a Szultán Útjára.

Megfogadtam a szavát, jobbra fordultam, félelmemben hol futottam, hol meg lassítottam lépteimet, hogy megpihenjek. Végül is szem elől vesztettem azt az embert. Eközben már leáldozott a nap, besötétedett, leültem, hogy megpihenjek. Aludni szerettem volna, de a félelemtől, éhségtől és fáradtságtól nem jött álom a szememre. Ezért éjféltájt ismét felkerekedtem, és tovább kóboroltam a szigeten, amíg nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal. A nap a dombok és völgyek fölé emelkedett, én pedig szomjúságban és fáradtságomban addig ettem a szigeten termő növényekből és füvekből, míg jól nem laktam, és életkedvem vissza nem tért. Aztán felkeltem és tovább vándoroltam, hét nap, hét éjjel. Ha megéheztem, füvet ettem.

A nyolcadik napon a távolban valami bizonytalan körvonalú csoportot pillantottam, meg. Arrafelé tartottam, naplemente után oda is értem. Amint félelemtől reszkető szívvel - emlékezve mindarra, amit életemben végigszenvedtem - fürkészőn odanézek, hát, íme, egy sereg embert látok, akik borsót gyűjtenek.

Amikor közelükbe értem, hozzám futottak, minden oldalról körülfogtak és kérdezősködtek:

- Ki vagy és honnan jössz?

- Szegény idegen vagyok! - feleltem nekik, és elbeszéltem történetemet, mind a szörnyűségeket és veszedelmeket, amiket kiállottam.

Erre így szóltak:

- Istenünkre, csodálatos történet ez! De hogyan s miképpen menekültél meg a fekete emberektől, hisz oly sokan vannak a szigeten. Senki se tud megszabadulni tőlük!

Elbeszéltem nekik, hogyan ragadták meg társaimat, miként etették meg őket, míg én nem nyúltam az ételhez. Felette elcsodálkoztak kalandjaimon, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, leültettek addig, míg munkájukat befejezik. Aztán ennem adtak. Igen éhes voltam, derekasan hozzáláttam. Egy ideig ott pihentem náluk, azután hajóra szálltam velük, és elhajóztam a szigetükre. Itt bemutattak királyuknak. Üdvözöltem, ő viszonozta a köszöntést, és szívélyesen vendégül látott. Viszontagságaim felől kérdezősködött, elmondtam neki, tehát mindazt, ami velem történt, attól a naptól, hogy Bagdadot elhagytam, egészen a hozzáérkezésemig.

A király meghagyta, hogy az asztalnál melléje üljek. Odaültem. Étkeket hozatott, ettem jóllakásig, aztán megmostam kezemet, és megköszöntem Allah kegyelmét. Azután búcsút mondtam a királynak. Végigsétáltam a virágzó és népes, kincsekben, élelmiszerben, bazárokban és árukban gazdag városon, csak úgy hemzsegtek benne az árusok és a vevők. Boldog voltam, hogy ide vetett a sors. Felvidult a kedvem, és barátságot kötöttem a város lakóival. Nemsokára nagyobb tisztességem és tekintélyem lett náluk meg a királynál, mint a város népéből való országnagyoknak.

Feltűnt, hogy a városbéliek, fiatalok, öregek egyaránt nemes és szép, ám nyergeletlen paripákon lovagolnak. Elcsodálkoztam ezen és megkérdeztem a királyt:

- Mi az oka annak, uram, királyom, hogy nem nyeregben ülsz? Hisz a lovas kényelmesebben ül úgy, és nehezebben fárad el.

Felelt a király:

- Mi az a nyereg? Soha életünkben nem láttunk olyat, és nem is hallottunk róla!

Erre így szóltam:

- Megengednéd-e, hogy nyerget készítsek neked, hadd lásd mit ér?

- Készíts csak - felelte a király.

Kértem, hogy hozasson nekem fát. Tüstént megparancsolta, hogy adjanak kezemhez mindent, amit kívánok. Kértem egy ügyes asztalost, magam mellé ültettem, és megtanítottam a nyeregkészítésre. Aztán gyapjút vettem, szétfosztogattam, és nemezt készítettem belőle. Majd bőrt szereztem, bevontam vele a vázat, és simára fényesítettem. Aztán a kengyelvashoz való kengyelt, meg hevedernek való szíjat szereltem föl rá. Kovácsot hívattam, annak megmagyaráztam, mi a kengyelvas. Csakhamar pompás kengyelvasat kalapált. Azt kicsiszoltam, befuttattam cinnel, és selyemrojttal díszítettem. Elővezettettem a király egyik legjobb lovát, fölnyergeltem, a nyeregbe akasztottam a kengyelvasat, és így vezettem a király elé.

A királynak igen tetszett, elragadtatva hálálkodott nekem, aztán felült, és csodamód megörült a nyeregnek. Gazdagon meg is ajándékozott művemért. Amint a vezírje meglátta, hogy nyerget készítettem a királynak, ő is ugyanolyat kért tőlem. Utána következtek az országnagyok, az előkelőségek: mind nyerget kért. Én pedig, csináltam nekik nyerget. Sok pénzt kerestem vele és a király, környezete meg a nagyurak és előkelőségek nagy tisztességben és megbecsülésben részesítettek.

Amint egy napon nagy örömben és vígságban üldögéltem, így szólt hozzám a király:

- Tudd meg, hogy tiszteletben, megbecsülésben van részed nálunk, közénk tartozónak számítasz. Nem bírnék megválni tőled: azt sem viselném el, hogy egyszer elhagyd városunkat. Kívánom tehát, hogy egy dologban engedelmeskedjél nekem, és ne ellenkezzél szavaimmal.

- Mi az, amit tőlem kívánsz, ó királyom? - kérdeztem. - Nem ellenkezem szavaiddal, mert kegyelmességed, jóságod és barátságod miatt lekötelezetted vagyok: szolgáid közé tartozom én is.

Erre így szólt:

- Meg akarlak itt nálunk házasítani, szép, eszes, takaros és takarékos lányt akarok hozzád adni feleségül, hogy végleg letelepedjél nálunk. Palotámban adok neked lakást. Ne ellenkezzél, és ne utasítsd vissza szavaimat.

A király beszéde igen megzavart: hallgattam, és zavaromban nem adtam neki feleletet. Megkérdezte:

- Miért nem válaszolsz, fiam?

Ekkor már feleltem:

- Uram vagy, legyen parancsod szerint.

A király azon nyomban hívatta a kádit, meg a tanúkat, és tüstént összeesketett egy előkelő nemes születésű hölggyel. Előkelő nemzetségből való, szép és kedves teremtés volt, házak, telkek, birtokok úrnője.

Esküvő után a király szép, nagy, különálló házzal, rabszolgákkal és cselédséggel ajándékozott meg, fizetést és jövedelmet szabott meg számomra, így éltem a legteljesebb kényelemben, elégedettségben és vidámságban, elfeledtem mind a kínszenvedést, viszontagságot, veszedelmet, ami engem ért, és így szóltam magamban: »Ha visszatérek hazámba, magammal viszem őt.«

De senki előre nem tudhatja, mi esik meg vele. Mi ketten szívünkből szerettük egymást, és egyetértésben hosszú ideig a legkedvesebb, legkellemesebb életet éltük együtt, mindaddig, amíg Allah - magasztaltassék a neve! - magához nem szólította szomszédom hitvesét. Mivel jó barátom volt, meglátogattam, hogy kifejezzem neki részvétemet. Elszomorító állapotban leltem, mélységes bánat, sötét kétségbeesés ült szívén-lelken. Vigasztaltam, erőt próbáltam önteni belé, így szólván hozzá:

- Ne búsulj oly nagyon hitvesed miatt, Isten majd még jobb asszonnyal kárpótol.

Keserves sírásra fakadt, és így szólt hozzám:

- Barátom, hogy vegyek el más nőt, és hogy adhat Isten jobb feleséget kárpótlásul, mikor már csak egy nap az életem?

- Ó, testvérem - feleltem - térj eszedre, és ne jósolj magadnak halált, íme lásd, egészséges vagy, ép és erővel teljes.

De ő így válaszolt:

- Barátom, lelkemre, holnap elveszítesz engem és soha az életben, nem látsz többé!

Megkérdeztem tőle:

- Hogy tudhatod ezt?

- Ma eltemetik feleségemet - felelte - és vele együtt engem is, ugyanabba a sírba; mert országunkban az a szokás, hogyha a feleség meghal, a férjét elevenen eltemetik vele, a feleséget viszont a férjjel, hogy a házastárs halála után a másik se élvezhesse tovább az életet.

Erre felkiáltottam:

- Istenemre, ez gyalázat, ezt én nem tűrném!

Miközben így beszélgettünk, odagyűlt a város népének jó része; az emberek vigasztalgatták barátomat felesége elvesztéséért meg saját sorsáért. Majd az asszony holttestét hordágyra tették és vele meg a férjjel kivonultak a városból. Addig mentek, amíg csak el nem értek egy tenger felé lejtő magaslathoz. Odamentek, felemeltek egy nagy sziklatömböt. Alatta kőből való káva látszott, mint amilyen a kutaké. Az asszonyt ebbe a mélységbe vetették, a férfi mellén pedig pálmarostból font kötelet kötöttek át és leeresztették a kútba. Egy korsó vizet és hét kenyeret adtak vele - ez volt az útravalója. Mihelyt leeresztették, a férfi odalent leoldotta a kötelet; azt fölhúzták, s a mélyedést megint lefödték a kővel. Barátomat, hitvese holttestével, a barlangban hagyták, s elmentek. Ekkor így szóltam magamban: »Istenem, ez még az előbbinél is rosszabb halálnem«. Elmentem a királyhoz és megkérdeztem:

- Uram, miért temetnek el országotokban elevent a holtak mellé?

Ő így felelt:

- Tudd meg: őseinktől öröklött szokásunk, hogy a házastársat elhalt házastársával együtt elevenen eltemetjük, hogy sem, az életben sem a halálban el ne váljanak egymástól.

Ekkor megkérdeztem tőle:

- Ó, Idők Királya, ez történik-e idegen férfival is, amilyen én vagyok, ha a felesége itt nálatok meghal?

- Ez bizony - felelte - eltemetjük őt is; úgy járunk el vele, ahogyan láttad.

E szavak hallatára úrrá lett rajtam a bánat és az aggodalom, eszem szinte megzavarodott. Folytonos félelemben éltem, hogy feleségem korábban talál meghalni, mint én, és engem elevenen eltemetnek vele. De kis idő múlva megnyugodtam, és azt mondtam magamban: »Talán én halok meg előbb, hiszen nem tudhatjuk, melyikünkre kerül előbb sor.« Közben iparkodtam magamat mindenféle foglalatossággal elszórakoztatni. Ám nem telt bele sok idő: megbetegedett a feleségem, és néhány nap leforgása után meg is halt. Ekkor eljött hozzám a király, és a nép jó része, hogy nekem és feleségem rokonainak kifejezzék részvétüket, ahogy ez náluk szokás. Azután asszonyt fogadtak, megmosatták vele a holttestet, felékesítették legpompásabb ruháival és leggazdagabb ékszereivel, nyakláncaival és drágaköveivel, ravatalra fektették. Majd elindultak vele a tengerparti magaslat felé. Felemelték a követ a nyílásról, és belevetették a holttestet. Ezután barátaim, meg feleségem rokonai körém sereglettek, és elbúcsúztak tőlem. Ekkor így kiáltottam:

- Én idegen vagyok! Nem fogadom el a ti szokásotokat!

Ám ők meg sem hallgattak, ügyet sem vetettek rám. Lefogtak, erőszakkal megkötöztek, és hagyományuk szerint hét kenyérrel, meg egy korsó édesvízzel leeresztettek a kútba. Ez, amint láttam, a hegy alatt elhúzódó tágas barlang volt. Amikor leértem, ezt kiáltották utánam: »oldd ki a kötelet«, de én vonakodtam. Ekkor utánam dobták a kötelet, a nagy kővel elzárták a mélység nyílását, és eltávoztak.

Ott álltam hát a barlang mélyén. Sok halott feküdt szerteszét. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: »Istenemre, megérdemlem sorsomat!« Meg sem tudtam különböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam. Csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, - féltem, hogy elfogyhat kenyerem és vizem. Közben így siránkoztam: »Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és felséges Istené. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban házasodjam meg? Alighogy egyik szerencsétlenség eltávozott fejem felől, lám: még nagyobbá jutottam. Az égre: szörnyű halál ez, amelyet itt halnom kell! Bárcsak a tengerbe vesztem, vagy a hegyek közt pusztultam volna el! Jobb lett volna nekem, hogysem ily gyalázatos véget érjek!«

Mindegyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság fel nem keltett. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet. Fölkeltem és bejártam a barlangot. Messzire terjedt ki és sok üres bemélyedése volt; a földjén halottak feküdtek; sok csont fehérlett ott a régi időkből. A barlang egyik végében, a friss holttestektől távol csináltam magamnak helyet és aludtam, ha elért az álom.

És íme, egyszer álmomból mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. A barlang egyik sarkából hallatszott. »Mi lehet ez?« - kérdeztem magamban. Felkeltem és a hang felé tartottam. Egy vadállat volt. Amint észrevett, a barlang belseje felé futott. Nyomába szegődtem. Egy idő múlva halvány világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb lett a világosság. Biztosra vettem, hogy valamiféle nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet, így szóltam magamban: - »Ez egészen biztosan kivezető nyílása a barlangnak, mégpedig olyan lehet ez is, mint amelyen át lebocsátottak.«

Mentem tehát a fény irányában.

Csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felére vezetett, vadállatok vájták, hogy bejárhassanak a barlangokba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Mihelyt megbizonyosodtam erről, nyugalom, béke és csend szállt szívembe, lelkembe. Ismét hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Szinte álomban, addig vesződtem, amíg csak ki nem másztam a nyíláson. A tengerparton találtam magamat, óriási hegy tetején. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam Allahot, hálálkodtam neki, és nagy volt az én örömöm. Megerősítettem szívemet, és a nyíláson át még egyszer visszatértem a barlangba, minden értéket, ami csak ott hevert, kihordtam, és batyuba kötöztem.

Egy napon, sorsomon tűnődve ültem a tengerparton, hát látom: hajó közeledik a bőszen tajtékzó tengeren. Egy fehér halotti leplet botra kötöttem és azt lobogtatva fel-alá futottam a parton, amíg csak a hajósok figyelmesek nem lettek rám, és észre nem vették, hogy ott vagyok, fönn a hegyen. A hajó csónakot küldött értem. A tengerészek megkérdezték:

- Ki vagy te? Miért vagy itt, és miképpen kerültél erre a hegyre? Itt még soha életünkben nem láttunk embert!

Elmondtam nekik, hogy kereskedő vagyok, s a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt; holmimmal együtt egy deszkára kapaszkodtam és Allah erre a partra segített poggyászostul, rettentő fáradságok árán.

Erre felvettek a csónakba, berakták mindazt a ruhákba kötött holmit is, amelyet a barlangból hoztam, és visszaeveztek. A hajón a kapitány elé vezettek. A kapitány megkérdezte:

- Hallod-e, te ember, hogy kerültél erre a helyre? Itt egy óriási hegy van, mögötte hatalmas város. Én egész életemben járom ezt a tengert, és hajózom e hegy mellett, de sohasem láttam rajta egyebet, mint vadállatokat és madarakat.

Így feleltem:

- Kereskedő vagyok; egy nagy hajón utaztam, hajótörést szenvedtem, és vízbe esett minden portékám. A végzet meg a jószerencse pártomra állt: a hajó egy nagy deszkájának segítségével ki tudtam mászni erre a hegyre. És vártam, hogy valaki erre jár, és magával visz.

Nem szóltam semmit arról, ami történt velem. Attól tartottam, hogy a hajón van valaki, aki abból a városból való. Előszedtem néhány darabot kincseimből, és azt mondtam a hajó gazdájának:

- Uram, neked köszönhetem megszabadulásomat erről a hegyről: fogadd el tőlem ezt, annak viszonzásául, amit velem tettél.

Nem fogadta el, hanem azt mondta:

- Senkitől sem fogadunk el semmit. Hogyha hajótöröttet látunk a tengeren, vagy valamelyik szigeten, magunkhoz vesszük, etetjük-itatjuk és ha nincs ruhája, felöltöztetjük. Mikor pedig biztonságos kikötőbe érkezünk, megajándékozzuk a magunkéból, szívélyesen és kedvesen bánunk vele Allah nevében.

Így beszélt a hajó gazdája. Én pedig fohászkodtam érte, hogy hosszú legyen az élete. Eközben továbbhajóztunk, szigettől szigetig, tengerről tengerre.

Most már reméltem, hogy végleg megmenekülök. Boldog voltam, de valahányszor eszembe jutott a barlangbeli élet, puszta emlékére is majdnem eszméletemet vesztettem. Ám megérkeztünk Basrahba. Kiszálltam, néhány napig ott maradtam, aztán elindultam hazafelé. Megöleltem enyéimet, barátaimat, kérdezősködtem hogylétük felől. Mindnyájan örültek és. szerencsét kívántak, hogy épségben megmaradtam. Elraktároztam mindent, amit magammal hoztam, ajándékokat osztogattam, felruháztam az árvákat és a szűkölködőket. Visszatértem régi szokásaimhoz, meglátogattam barátaimat, pajtásaimat, atyámfiait, derűsen, vígan éltem.

Ezek voltak a legcsodásabb események, amelyek velem negyedik utazásomon történtek. De most, testvérem, vacsorázzál meg nálam, és szokásod szerint gyere el holnap ismét, hadd meséljem el, mi minden történt velem ötödik utazásomon, mert az még csodásabb és hallatlanabb minden előzőnél.

És megparancsolta, hogy fizessenek ki a teherhordónak száz aranyat, aztán asztalt teríttetett. Az egész társaság megvacsorázott, és ki-ki ment útjára, nagy álmélkodással, mivelhogy eddig mindegyik történet nagyszerűbb volt az előzőnél.

Mikor pedig nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal, felkelt Teherhordó Szindbád, elmondta reggeli imáját és ment, míg el nem ért Tengerjáró Szindbád házához. Jó reggelt kívánt neki, ő meg istenhozottal köszöntötte, maga mellé ültette, amíg a társaság többi tagjai megérkeztek.

Ettek-ittak, mulattak, vigadtak, amíg Tengerjáró Szindbád ismét mesélni kezdett.

- Miután egy ideig igen kellemesen éltem Bagdadban, ismét nagy kedvem támadt az utazásra, mert hát olyan az ember: kedveli a változatosságot, a kalandokat. Feledtem minden korábbi szenvedést, rengeteg árut vásároltam össze, s elutaztam Basrahba. Amint itt a tenger partján fel-alá sétálok, egy nagy hajót látok, s rajta sok előkelő kereskedőt: odavittem áruimat. Sokáig utaztunk minden baj nélkül, és sokat nyertünk az eladott árukon. Egy nap azonban, amikor a legjobb kedvben ültünk az asztal körül, szörnyű siránkozással fut hozzánk a kapitány, haját tépi, ruháját szaggatja, és szívszakadva jajgat:

- Ó jaj, uraim, mind elvesztünk! A vihar eltérített utunkból, és szerencsétlenségünkre a majomszigetre sodort, ahol a majmok oly sűrűn ugrálnak az ember körül, mint a sáskák. Erről a szigetről ember még nem került vissza elevenen.

A kapitány horgonyt vetett, bevonta a vitorlákat. Oly hirtelen lepték el a majmok a hajót és oly tömegben, hogy sem elpusztítani, sem elűzni nem tudtuk őket. Aztán nagy hirtelen kettérágták a horgonyt és a vitorla köteleit, a hajót kivitték a szárazföldre, minket kiszállítottak, aztán eltűntek a hajóval és mindennel, ami benne volt. Mi összevissza jártuk a szigetet, sejtelmünk sem volt arról, mi lesz velünk, aztán mindenfelé keresgéltünk, hátha valami ennivalót, gyümölcsöt vagy növényt találunk. Amint ide-oda kószáltunk, egyszerre csak egy nagy, magas palotát pillantottunk meg, szárnyas kapuja ébenfából volt. Bementünk a palota udvarára, ahol egy nagy csomó nyers- és szárazfa volt felhalmozva. Mivel kegyetlenül fáradtak voltunk, ott maradtunk az udvarban, ahol különben nem lehetett látni élő lelket.

De íme, hirtelenül-váratlanul szörnyű zúgást-búgást hallottunk, s úgy éreztük, hogy lábunk alatt reszket a föld. Egy fekete, ember formájú, pálmafa magasságú szörnyeteget pillantottunk meg. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, akár két eleven láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, füle takaróként borult a vállára, karmai olyanok voltak, akár az oroszláné. Az óriás leült egy padra, hogy pihenjen egy keveset. Majd ránk nézett, mi meg reszketve álltunk előtte, nem tudva, hogy mi lesz velünk. Ekkor megragadta a kapitányt és megölte. Aztán tüzet rakott, megsütötte rajta a kapitányt, s vacsorára mind egy falásig meg is ette.

Aztán leheveredett a padra, s végighorkolta az éjszakát.

Hajnalra kelve az óriás elment a palotából, mi pedig azon tanácskoztunk, miképpen védjük meg magunkat, hiszen sejtettük, hogy ránk is sor kerül. Úgy terveztük, hogy megöljük az emberevő óriást. Én még azt is javasoltam, hogy előbb építsünk tutajt, tartsuk készenlétben a parton, s ha megöltük az óriást, cselekedhetünk majd, amint kedvünk tartja. Ha pedig nem sikerül a tervünk, elmenekülhetünk a tutajon. Társaim elfogadták javaslatomat. Nagy fáradsággal összeróttuk a tutajt, majd visszamentünk a palotába, mivel sehol másutt nem érezhettük magunkat biztonságban.

Az óriás eljött másnap is, megint megette egy társunkat. Aztán lefeküdt a padra, s elaludt. Amikor már javában horkolt, a parázsban izzóra melegítettünk két vasnyársat, és beledöftük az óriás szemébe. Félelmetesen ordított az óriás, összevissza futkosott az udvaron, hogy megfogjon minket, de ez nem sikerült neki.

Rettenetes üvöltéssel távozott a palotából, mi pedig siettünk a tenger partjára, tutajunkhoz. Úgy okoskodtunk, hogyha az óriás nem tér vissza naplementéig, akkor valószínűleg elpusztult, ha pedig visszatér, elmenekülünk a tutajon.

Miközben erről tanakodtunk, megpillantottuk az óriást két más társával, akik még erősebbek és szörnyűbbek voltak, mint a megvakított. Társaira támaszkodott, és úgy ment vissza a palotába. Siettünk a tutajhoz, ráültünk, és kieveztünk rajta a nyílt tengerre. Az óriások észrevettek bennünket, s szörnyű nagy köveket dobáltak utánunk. Egyik társunkat el is találta a kő, s ez mindjárt szörnyethalt, szegény. Nem sokáig hajóztunk a tutajon, amikor egy szigethez értünk. Fákat, csörgedező patakokat, énekes madarakat találtunk rajta. A fáradtságtól, éhségtől és ijedtségtől teljesen kimerülten heveredtünk le egy fa alá.

De alig szenderültünk el, erős zajra ébredtünk: egy szörnyű nagy kígyó tekerődzött egyenesen felénk. Ez a rettenetes állat nagy hirtelen megragadta egyik társamat, egy szempillantás alatt lenyelte, s tovább csúszott. Nagy aggodalomban jártuk most már körül a szigetét, hogy biztos helyet keressünk magunknak. Végre találtunk is egy magas fát. Felmásztunk rá, azzal a gondolattal, hogy majd ott töltjük az éjszakát. De alig voltunk ott egy-két percig, utánunk mászott a kígyó, megragadta a társamat, az utolsót, és elnyelte a szerencsétlent.

Másnap reggel egy csomó fát és ágat gyűjtöttem össze, kalyibát építettem, hogy így védekezzem a kígyó ellen. Este el is jött a kígyó, de nem fért hozzám, csak szüntelen sziszegéssel tekergett a kalyibám körül, így folyt ez egész éjjel. Napkeltekor eltűnt. Reggel újra körüljártam a szigetet, és egy magaslat tetejéről, nagy örömömre, hajót pillantottam meg. Addig kiáltoztam, mígnem meghallották hangomat. Néhány ember csónakon értem jött, felvettek a hajóra, ennem, innom adtak. Amikor erőre kaptam, elbeszéltem nekik életem egész történetét, születésemtől mindmáig.

Csodálkozva hallgattak, aztán lehúzták rólam szétszaggatott ruhámat, a tengerbe dobták, s új ruhát adtak rám. A sok szenvedés után ismét oly jól éreztem magamat, hogy azt hittem, álmodom. Hosszú ideig kedvező széllel haladtunk, aztán kikötöttünk Al-Szaláhita szigeténél, ahol a szantálfa terem. Útitársaim, akik jobbára kereskedők voltak, kivitték áruikat a partra, hogy eladják vagy elcseréljék. Ekkor hozzám lépett a kapitány, és ezt mondotta:

- Te idegen vagy és szegény, sokat is szenvedtél, szeretnék hát jót tenni veled. A hajómon van valami áru, egy bagdadi kereskedőé, aki több esztendővel ezelőtt a hajón utazott. Akkor vigyázatlanságból egy szigeten felejtettük, ő ott nyilván elpusztult. El akarjuk adni a holmiját, hogy az árát visszatérésünk után átadhassuk örököseinek. Te eladhatnád ezeket, s megfelelő jutalmat kapnál a fáradságodért.

Hej, nagy volt az örömem, amikor ezt hallottam!

- Ó, kapitány és ti kereskedők - kiáltottam fel - én vagyok Tengerjáró Szindbád, ezek az én áruim!

Csakhamar mind körém gyűltek, az egyik hitt a szavamnak, a másik csalónak tartott. Egyszerre azonban egyikük elém lépett, üdvözölt, és ezt mondotta:

- Igazat beszéltél, Szindbád. Ezek a te áruid!

Majd a körülállókhoz fordult, és így szólt:

- Csak az imént beszéltem el nektek azt a csudálatos dolgot, amely velem gyémántkereső utamban történt. A hegyről egy darab húst dobtam le a völgybe. A húshoz egy ember volt kötve, s azzal a rukh-madár felszállt a hegyre. Ez az ember Szindbád volt, akinek tele volt a zsebe gyémánttal, s abból egy jó marékkal ajándékozott meg engem. Együtt utaztam vele Basrahig, ahonnan ő Bagdadba ment. Hogy közben mi történt vele, nem tudom, de hálát adok Allahnak, hogy itt találom őt, s bizonyíthatom, hogy igazat beszél.

Miután még megneveztem a kapitánynak az ismertető jegyeket is, amelyekről meg lehetett ismerni az árukat, átadták azokat nekem. Valamennyit nagy nyereséggel adtam el. A szigetről Indiába utaztunk, ahol mindenféle fűszerszámot vásároltam, aztán hosszú utazás után rengeteg pénzzel és portékával visszakerültem Bagdadba. Sok ajándékot hoztam barátaimnak és rokonaimnak, sok özvegyet és árvát ruháztam fel, és éltem ismét nagy örömben és boldogságban.

Így végződött harmadik utazásom.

Most aztán asztalhoz ültek, megvacsoráztak, vacsora után Szindbád száz aranyat adott a teherhordónak s megkérte, hogy jöjjön el másnap is, és akkor elbeszéli negyedik utazását.

- Első utazásom után ismét nagy jólétben éltem - kezdte Szindbád - de ez nem tartott sokáig; egyszer ismét elfogott a vágy, hogy útra keljek. Összevásároltam egy csomó árut, s hajóra szálltam. Többen mentünk kereskedők a hajón, szigetről szigetre, országról országra, városról városra. Megnéztünk minden nevezetességet s előnyös csereüzleteket kötöttünk. Egyszer egy olyan szigeten léptünk partra, amely gazdag volt különböző gyümölcsökben, virágokban és madarakban, de annyira elhagyatott, hogy nem állt rajta egyetlen lakóház, nem élt rajta egyetlen emberi lélek. Jártunk-keltünk a csudaszép szigeten, s nem győztünk eléggé gyönyörködni a természet gazdag ajándékaiban. Aztán leültem egy forrás mellé, odahozattam szolgámmal az ennivalót. Jól ettem, ittam; a szolgát visszaküldtem a hajóra, majd pedig leheveredtem, és hamarosan elért az álom.

Amikor felébredtem, hűlt helye volt a hajónak; mindenki megfeledkezett rólam. A hajó nélkülem ment tovább. Képzelhetitek bosszúságomat és kétségbeesésemet. Súlyos szemrehányásokkal illettem magamat, hogy másodszor is útra keltem, holott családommal boldogan és megelégedetten élhettem volna. Bódultan jártam-keltem erre, arra, mindenfelé, aztán felmásztam egy magas fára, hogy nagyobb területet tekinthessek végig. De hiába: nem láttam egyebet, mint az eget és a tengert. Végre mégis megpillantottam valami fehérséget, leszálltam a fáról, elindultam a fehérség irányába. Már messziről megállapítottam, hogy ez a fehérség nem más, mint egy nagy kupola. Mihelyt közelebb értem a kupolához, láthattam, finom selyemsima a felülete. A kupola kerülete, becslésem szerint ötven lépés lehetett.

Naplemente táján hirtelen elsötétedett az ég, mintha felhő borult volna a földre. Feltekintettem: hát egy hatalmas testű, óriási madarat pillantottam meg. Szélesre tárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett. Elbámultam, és eszembe jutott egy történet, amelyet egyszer utazóktól meg világot látott emberektől hallottam. A szóbeszéd szerint él valamely szigeten egy óriásmadár, amelynek rukh a neve és elefántokkal eteti a kicsinyeit.

Ez az óriásmadár tehát a rukh volt. Csak később jutott eszembe, hogy az a nagy fehérség: ennek a madárnak a tojása. És valóban: a madár éppen rajta ült. Míg a madár a tojáson ült s két lábát jó messze előrenyújtotta, vakmerő gondolatom támadt. Leoldottam turbánomról a kendőt, s jó erősen a madár lábához kötöztem magam. Úgy okoskodtam, hogy a madár reggel bizonyosan elrepül valamerre, s hátha oly földre repül, ahol emberek laknak, és ott leszáll velem.

Másnap reggel a madár csakugyan fölrepült, s oly magasan szállott, hogy semmit sem láttam magam alatt. Látszott a repülésén, hogy nem érzi a súlyomat, oly gyorsan repült. Egyszerre aztán oly hirtelen szállott le a földre, hogy szinte elveszítettem az eszméletemet. Miközben a lehető leggyorsabban leoldottam magamat a lábáról, észrevettem, hogy a rukh-madár egy iszonyú nagy kígyót tart a csőrében. A hely, ahol leszállott, jókora emelkedés volt, alattam széles völgy terült el, melyet felhőbe nyúló hegyek vettek körül. Elindultam, hogy szétnézzek a völgyben. És íme: csaknem földbe gyökeredzett a lábam a nagy csodálkozástól: rengeteg gyémánt hevert a földön. De a gyémántok között egy sereg óriáskígyó nyüzsgött. Oly hosszúak és vastagok voltak, mint egy-egy nagy datolyafa, mindenik könnyen elnyelhetett volna egy nagy elefántot. Napközben ezek a kígyók a rukh-madártól való félelmükben barlangok mélyén tanyáztak, s csak éjjel jöttek elő.

Fölfedeztem egy szűk nyílású nagy barlangot, ide húzódtam éjjelre; a bejárat elé egy nagy követ hengerítettem. Reggel, amikor kiléptem a barlangból, a hegyről egy levágott állat hullott le a völgybe, nem messze tőlem. Eszembe jutott, miről beszélt nekem régebben egy kereskedő. Van egy völgy, mondotta, amelyet gyémántkövek borítanak, de oly mélyen fekszik, hogy senki oda le nem ereszkedhetik. Hogy megszerezhessék a gyémántot, a kereskedők cselhez folyamodnak. Leölnek egy bárányt, bőrét lenyúzzák, a húst pedig ledobják a völgybe. A gyémántok a friss meleg húshoz tapadnak. A rukh-madár aztán leszáll a húsért a völgybe, fölrepül vele a hegyre. Ekkor a kereskedők szörnyű kiáltozásukkal úgy megijesztik, hogy a madár kiejti a húst a csőréből, a kereskedők pedig leszedik a húsra tapadt gyémántokat.

Összeszedtem egy sereg gyémántot, megtömtem velük a zsebeimet, aztán a turbánkendőmmel jó szorosan odakötöztem magam a levágott állathoz. Nem sokáig kellett várakoznom, leszállott a rukh-madár, karmaival megragadta a bárányhúst, s vele együtt engem is felrepített a hegy tetejére. Ott voltak már a kereskedők, rettentő nagy lármával fogadták a rukh-madarat. A rukh kiejtette csőréből a húst, s azzal együtt én is a földre pottyantam. Én már eloldottam magamat, amikor az egyik kereskedő odaért. Egy fia gyémántot se talált a húson.

- Ó, jaj - sopánkodott - hiábavaló volt minden fáradozásom!

Ugyancsak megijedt, amikor meglátott engem.

- Ne félj testvér - mondtam neki - én is ember vagyok, akárcsak te, és csodálatos módon kerültem ide. S hogy kárt ne vallj, gyémántjaimból többet adok neked, mint amennyit ennek az állatnak a húsán találhattál volna.

Odajött a többi kereskedő is. Roppant csodálkoztak, amikor a kalandomat elbeszéltem. Annak a kereskedőnek, akivel először találkoztam, jó marék gyémántot adtam, a többit pedig eladtam társainak. Aztán ismét hazautaztam, és szerencsésen megérkeztem Basrahba. A szigetek között, amelyeket meglátogattunk, volt olyan, amelyiken egyszarvú él. Ez az elefántnál is nagyobb és erősebb állat szabadon legel, akár a bivaly s az orrán hosszú, erős szarva van. Olyan erős ez az állat, hogy a szarvával keresztülfúrja az elefántot, aztán felkapja a fejére, s addig viszi, amíg az elefánt el nem pusztul. Nyáron azonban, ha az elefánt zsírja a szemébe folyik, megvakul tőle. Ilyenkor lecsap rá a rukh-madár, megragadja karmaival mind a kettőt, az elefántot is meg az orrszarvút is, és felviszi őket fészkébe, a fiainak.

Basrahból Bagdadba utaztam, hol családom és barátaim rendkívül örvendtek a viszontlátásnak.

Szindbád ezzel bevégezte második utazásának elbeszélését, száz aranypénzt adott a teherhordónak, s meghívta másnapra, hogy harmadik utazásának történetét is hallgassa meg.

Ti, kedves vendégeim, tudjátok, hogy atyám földben, aranyban és drága áruban rengeteg vagyont hagyott reám. Könnyelmű életét éltem mulatós barátaimmal. Azt hittem, hogy a nagy vagyonnak sohasem lesz vége. Egyszerre aztán arra ébredtem, hogy volt vagyon, nincs vagyon. Sokáig tanakodtam magamban, mihez kezdjek. Végül abban állapodtam meg, hogy eladom bútoraimat, ruháimat s minden ingóságomat, az értük kapott pénzen mindenféle portékát vásárolok, és útra kelek velük. Áruimat egy Basrah felé vitorlázó hajón helyeztem el.

Sok kereskedő utazott velem, s valahány városban kikötöttünk, mindenütt adtunk, vettünk, csereberéltünk. Végre olyan szigetre értünk, amely tele volt szebbnél szebb fákkal és az egész valami nagy mulatókertnek látszott. A hajóskapitány kikötött, s többen partra szálltunk a szigeten, tüzet raktunk, és asztalt terítettünk. Egyikünk mosta a ruháját, a másik főzött, a harmadik sétálni ment, jókedvűek voltunk, s ettünk, ittunk, amennyi belénk fért.

Egyszerre csak rettenetes, rémült hangon kiáltott felénk a hajóskapitány:

- Gyorsan, vissza a hajóra, utasok! Hagyjatok ott mindent, mert a sziget, amelyen vagytok, nem sziget, hanem nagy hal. A hátán tüzet raktatok; az most égeti, és már meg is mozdult, hogy veletek együtt a tengerbe merüljön.

A kapitány még szinte be sem végezhette szavait: az egész sziget - mármint a hal - a tengerbe bukott a hátán levő utasokkal együtt. Rajtam kívül mind belevesztek a tengerbe, én egy szál deszkán menekültem meg, amelyen az utasok a fehérneműiket mosták.

A kapitány, mihelyt látta, hogy elsüllyed a »sziget«, kifeszítette a vitorlákat, és továbbállt a hajón maradt utasokkal. Hasztalan kiáltoztam: oly messzire távolodott a hajó, hogy nem hallották meg a hangomat.

Másnap reggel, az erős hullámzás egy sziget partjára sodort. Minthogy a part meredek volt, egy fa lecsüngő ágába kapaszkodtam, felmásztam e fára s onnét le, a szigetre. Nagy kimerültségemben eszméletlenül terültem el a földön, s meg sem mozdultam másnap reggelig. A nap már jó magasan járt, amikor felébredtem. Fáradtan tovább vánszorogtam, közben a fák gyümölcséből enyhítettem éhségemet, s a patakok vizéből szomjúságomat. A sziget közepén édesvizű forrás akadt utamba: mellé heveredtem, s itt maradtam egy nap s egy éjjel. Az alvás és a pihenés visszaadta erőmet. A fák árnyékában fel s alá sétálgatván, egyszerre csak egy lovat pillantottam meg, amely hangosan nyerített. Nyomban azután egy férfi hangját hallottam. Azt kérdezte, honnan jövök, és melyik ország a hazám.

Megmondtam. Majd elbeszéltem, mi minden történt velem. Erre a férfi kézen fogott, és egy szép nagy barlangba vezetett. Leültetett, ételt tett elém, s amikor jóllaktam, tudatta velem, hogy ő Mihrdzsán király főistállómestere, a király lovászainak és más szolgáinak felügyelője.

- Ezen a szigeten legelnek és nevelkednek a legszebb és legjobb lovak - mondotta a főistállómester. - Most szándékozunk éppen haza menni. Magunkkal viszünk téged is. Szerencséd, hogy itt találtál minket, máskülönben soha nem jutottál volna emberlakta helyre.

Amikor elkövetkezett az utazás napja, útra keltünk. Rengeteg nehézséggel küzdöttünk meg, amíg Mihrdzsán király városába eljutottunk. A főistállómester elbeszélte történetemet a királynak. A király barátságosan fogadott, új ruhát ajándékozott nekem, és megbízott a tenger partjának felügyeletével. Valahányszor kereskedők vagy más utazók jártak itt, nem mulasztottam el kérdezősködni Bagdadról, de senki sem ismerte azt a várost. Bár jó dolgom volt a király udvarában, mindjobban hatalmába kerített a honvágy. Egyszer aztán rendes szokásom szerint kimentem a tenger partjára, ahol éppen akkor kötött ki egy gazdagon megrakott hajó. Amikor már mindent kihordtak a partra, így szólt hozzám a kapitány:

- Még sok más portéka van a hajón, amelyeknek a tulajdonosáról nem tudjuk, meghalt-e vagy él-e még valahol.

- Ki volt az az utas? - kérdeztem a kapitányt.

- Tengerjáró Szindbád - felelte a kapitány. - Az én hajómon indult el Bagdadból. Most el akarjuk adni portékáját, hogy aztán az árát hazavigyük családjának.

Ekkor ezt mondtam a kapitánynak:

- Tengerjáró Szindbád én vagyok, kapitány úr, tehát a portéka az enyém.

A kapitány először nem akart hinni szavaimnak, csak akkor, amidőn emlékeztettem beszélgetésünkre, és amidőn az utasok közül is többen megismertek és örömmel üdvözöltek.

Felnyitottam poggyászaimat, néhány drága árut a királynak ajándékoztam, aki viszont engem ajándékozott meg. A többi árut eladtam, és sok pénzt kaptam értük. Aztán más árut vásároltam, azokat a hajóra vitettem, s magam is felszálltam.

Visszafelé szerencsésen utaztunk, s jó egészségben értem haza Bagdadba. Rokonaim és barátaim nagy örömmel fogadtak, hiszen mind halottnak véltek. Nemsokára még szebb házakat vettem és visszavásároltam mindama földeket is, melyeket korábban elprédáltam. Ennyi, amit első utamról mondhatok.

- De íme, már itt az este, maradj nálam - mondotta Teherhordó Szindbádnak - vacsorálj velünk. Holnap gyere el ismét, s akkor elbeszélem második utazásomat.

Vacsora után Szindbád száz dinárt adott teherhordó névrokonának, ez pedig boldogan ment haza.

Másnap idejében ott volt Teherhordó Szindbád Tengerjáró Szindbádnál, ott voltak a jó barátok is. S miután jól megebédeltek, Tengerjáró Szindbád belefogott második útjának elbeszélésébe.

Egyszerre csak elsötétült a levegő, fekete felleg borult a napra, s látjuk, hogy a rukh-madár ott kereng a magas levegőégben: keresi a tojását. A kapitány magánkívül kiáltozott utánunk, hogy a lehető leggyorsabban siessünk vissza, futás közben is jól láttam, hogy a rukh-madár rettenetes rikoltással leszáll nagy hirtelen a magas levegőégből, vele a párja. Üldözőbe vettek minket. Ott lebegtek már hajónk felett, mikorra mi odaértünk. Rémülten vettük észre, hogy mind a kettő iszonyú nagyságú szikladarabot tart karmai között. A hímmadár egyszerre csak ledobta a karmában tartott sziklát; az lehullott a tengerbe, oly szédítő, sebességgel és oly nagy erővel, hogy ott, ahol leesett, magasra csaptak a hullámok, felkapták a hajót, s a következő pillanatban le is dobták a mélységbe. A hajó szerencsére nem süllyedt el, de alig voltunk túl a veszedelmen, a nőstény rukh-madár is ledobta a maga szikladarabját, egyenesen a hajó fedélzetére, oly erővel; hogy az utasok nagy része a vízbe fúlt, én is víz alá kerültem, és csak úgy menekültem meg, hogy a szétrombolt hajónak egy darabjába kapaszkodtam. Teljes három napig hánytak-vetettek a hullámok, míg aztán egy kedvező szélroham egy szigetre dobott.

Éhségtől, fáradságtól kimerültén, keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy ismét veszedelmekkel cseréltem fel nyugalmas életemet. Aztán elnyomott az álom, s amikor kissé megerősített a pihenés és az alvás, elindultam, hogy körülnézzek a szigeten. Ez a sziget is gazdag volt gyümölcsben, édesvizű patakban és forrásban, s csak úgy zengett a madarak énekétől. Ettem, ittam és este ismét álomra hajtottam fejemet, de nagy aggodalmak közt, mert sehol a szigeten emberi lelket nem találtam.

Amikor másnap valamivel távolabbra mentem, be, a sziget közepe felé, íme: egy öregembert pillantottam meg egy forrás mellett. Meztelen testét csupán pálmalevélkötény és falevelekből font öv takarta. Azt hittem, hogy az öregember is idegen itt, akárcsak én, hozzáléptem és üdvözöltem. Megkérdeztem tőle, hová való, ki és miféle, és hogy milyen helyen vagyok én most. Nem válaszolt, csupán jelekkel kérte, hogy vigyem át a forrás másik felére. Azt hittem, hogy az öreg állapota csakugyan megkívánja ezt a segítséget. Vállamra vettem, nyakamba ültettem, és úgy vittem a megjelölt helyre. Amikor azonban szóltam neki, hogy szálljon le, úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpróbáltam hát, hogy letegyem a váltamról, de a lábával oly szorosan körülfogta nyakamat, hogy képtelen voltam. Éreztem, hogy új szerencsétlenségbe sodródtam, szívem megtelt rettenetes félelemmel, szemem előtt elsötétült a világ, s élettelenül zuhantam a földre. Egy kissé engedett a combja szorítása. Újra megpróbáltam kiszabadítani magamat, ő azonban azt követelte, hogy hordozzam ide-oda a fák alatt. Ezt megtagadtam, de ő kezével szorította a nyakamat, lábával pedig úgy megrugdosta oldalamat, miként a lovat sarkantyúzzák. Így kellett tovább cipelnem az öreget, aki nyugodalmasan szedte a fákról a gyümölcsöt, jóízűen eddegélt, és sem nappal, sem éjjel nem szállt le rólam. Képtelen voltam megszabadulni tőle, s ha nem engedelmeskedtem parancsának, és nem álltam föl, vagy nem mentem tovább úgy, amiképpen ő parancsolta, oly kegyetlenül ütött-vert, hogy az ostorcsapás sem lehetett volna ennél fájdalmasabb. Szüntelenül keserű szemrehányásokkal illettem magamat, és szívemből kívántam a halált. Állapotomat különösen reménytelenné és kétségbeesetté tette az, hogy sem közel, sem távol nem láttam emberi lényt, akit segítségül hívhattam volna.

Egyszer, amint ide-oda cipeltem az öreget, egy elszáradt tököt találtam. Ennek kivájtam a belét és szőlő nedvével töltöttem meg. Amint a tök tele volt szőlőnedvével, elzártam a felső nyílást, aztán kitettem a napra. Ott a szőlőnedv a melegtől forrni kezdett. Ittam belőle, és ittam aztán mindennap, amíg egy kicsit erőre nem kaptam. Egyszer azonban ittas lettem a bortól, énekelni kezdtem, össze-összevertem a tenyeremet, s nyakamon az öreggel ide-oda ugráltam.

Az én átkozott öregem észrevette a bor hatását, és jelt adott nekem, hogy ő is szeretne inni belőle. Odaadtam neki a tököt, s mind egy cseppig megitta a bort. Nemsokára széles jókedve kerekedett, tapsolt, rittyentgetett a kezével, ficánkolt a vállamon, aztán egyszerre csak reszketés fogta el minden tagját. Végre engedni kezdett combjának nyomása. Letettem a földre. Szertelen nagy volt az örömöm, hogy végre megszabadultam tőle.

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó kötött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálkozott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszontagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Az az öreg a tenger véne volt. Senki még élve nem szabadult keze közül. Azokat, akiket halálra sanyargatott, később felfalta.

Szerencsét kívántak megszabadulásomhoz, ennem, innom adtak, tisztességes ruhába öltöztettek, felvettek a hajóra. Néhány nap múlva egy nagy, várossal szemben kötöttünk ki. Fallal volt körülvéve, és vaskapun át lehetett oda belépni. Ezen a kapun át, jártak a tenger partjára a város lakói, aztán csónakba szállottak, és úgy mentek ki a nyílt tengerre: ott töltötték az éjszakát, hogy biztonságban legyenek a majmoktól. Mindezt elbeszélték nekem, amíg a várost körüljártam, és mondhatom, erősen megijesztettek ezzel az elbeszéléssel, mert már volt találkozásom ezzel a veszedelmes népséggel. Közben, amíg én összevissza csatangoltam a városban, a hajó anélkül, hogy észrevettem volna, tovább vitorlázott.

Képzelhetitek, milyen kétségbeesetten jártam-keltem az utcákon. Nem tudtam, hová-merre, amikor egyszerre csak megszólított egy ember:

- Úgy látszik, te idegen vagy itt.

- Valóban az vagyok - válaszoltam - és rettenetes bajban vagyok, mert itthagyott a hajóm.

- Ne aggódjál - mondta az ember - gyere velem az én csónakomon, mert halálfia vagy, ha éjjelre itt maradsz a városban.

Követtem a jó embert, beszálltam a csónakjába. A parttól körülbelül egy mérföldre távolodtunk. Reggel aztán visszatértünk a városba. Ez a város a feketék szigetének szélén feküdt. Este rengeteg majom árasztotta el, és aki éjjelre ottmaradt, azt a majmok megölték és megették.

Az a derék ember, aki engem felvett csónakjára, megkérdezte értek-e valami mesterséghez.

- Nem értek - válaszoltam - én kereskedő vagyok, de hajótörés következtében mindenemet elvesztettem.

Elbeszéltem életem egész történetét, a jó ember nagy csodálkozással hallgatta végig kalandjaimat. Aztán egy kővel telt zacskót nyújtott át nekem, majd elvezetett egy társasághoz, és így szólt:

- Íme, egy hajótörött idegen, akinek semmije sincs, és semmiféle mesterséghez nem ért. Fogadjátok magatok közé, és tanítsátok meg rá, hogyan kell szüretelni. Ezzel szerezhet annyit, hogy hazájába visszajuthasson.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jótanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.

Harun-al-Rasid fejedelem uralkodása alatt élt Bagdad városában egy ember: Teherhordó Szindbádnak hívták. Szegény sorban volt, terheket cipelt a fején, így tengette életét. Történt pedig vele egyszer, hogy igen súlyos csomagot vitt. Roppant meleg volt, majd leroskadt terhe alatt, csörgött róla a veríték, a hőség iszonyúan nyomasztotta. Épp egy kereskedő kapuja mellett haladt el; az út a kapu előtt fel volt söpörve, meg volt öntözve; ez egészen felfrissítette a levegőt. A kapu mellett pedig széles kőpad állt. A teherhordó lerakta málháját erre a padra, hogy megpihenjen, és hogy friss levegőt szívjon. A kapun át tiszta szellő, kellemes illat fuvallt rá, és ez nagy gyönyörrel töltötte el.

Leült a pad végébe, fentről húrok pengetése, lant zengése hallatszott. Szívderítő hangokat, válogatott szavalatokat hallott, és hallotta a madarak dalát: a gerlicéket és az ezerszavú csalogányt, a rigót, a fülemülét és az örvös galambot. Elcsodálkozott magában, és örömre vidult a szíve. Közelebb lépett a kapuhoz, és megpillantott a ház bejáratán túl egy óriás kertet, benne szolgákat, rabszolgákat, inasokat, kísérőket. És látott még sok mindent, amit csak királyok és császárok körül lehet látni. És megcsapta a jó és nemes ételek minden fajtájának, a finom italoknak illata is. Égnek emelve tekintetét, így szólt:

- Dicsértessél uram, teremtőm, te kegyosztó, aki elhalmozod azt, akit akarsz, és nem kell számot adnod tetteidről. Mindenre van hatalmad; magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz. Elhalmoztad jóságoddal szolgáid közül azt, akit kiválasztottál. Íme, e ház gazdája is bőven részesült a te adományaidban, élvezi a kellemes illatokat; az ízletes ételek, a válogatott italok minden fajtáját. Mert bizony te azt ítéled oda teremtményeidnek, amit akarsz, és amit számukra rendeltél. És egyik fáradt, a másik jól kipihent; ez boldog, az pedig, miként én, a vesződség, a megaláztatás teljességében nyűgölődik.

És ezt a verset szavalta:

Amikor befejezte szavait Teherhordó Szindbád, nekikészült, hogy fölvegye terhét, és tovább menjen. És íme, akkor kilépett a kapun egy fiatal, széparcú, sudártermetű, gyönyörűségesen öltözött ifjú, és így szólt hozzá:

- Engedelmeskedjél uram szavának, aki magához hívat téged.

A teherhordó húzódozott, de lehetetlen volt ellenkeznie. Letette hát málháját a kapushoz az előcsarnokba, és belépett a fiúval a ház bejáratán. Szemügyre vette a gyönyörű épületet.

Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán a hatalmas nagyteremben nézett körül; nemes urakat és előkelő személyiségeket látott benne; a terem színültig volt ezerféle virággal: csak úgy illatozott minden. Sokfajta csemege és friss gyümölcs volt ott, rengeteg drága étel s italok, a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok vidították a lelkeket. A nagyterem főhelyén hatalmas, tiszteletreméltó férfi ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságos, ragyogó és díszes jelenség.

Teherhordó Szindbád elámult, és így szólt magában:

- Istenemre, ez a hely a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak a kastélya.

Aztán az udvariasság parancsát követve, üdvözölte a jelenlévőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Majd felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.

A ház ura engedélyt adott neki, hogy közéjük üljön. Leült. - Ekkor a ház ura közelebb hívta magához, és nyájas szóval beszélni kezdett hozzá. Üdvözölte, majd válogatott, finom, ízletes drága ételeket hordatott fel neki. Teherhordó Szindbád pedig elmondta az áldást, és evett, mígnem jóllakott, aztán felfohászkodott:

- Dicsértessék Allah! - majd megmosakodott, és köszönetet mondott a háziaknak.

A ház ura ekkor így szólt:

- Isten hozott, és áldott legyen a napod. De mondd, mi a neved, és áruld el, mi a foglalkozásod.

Szindbád így felelt:

- Ó, uram, az én nevem Teherhordó Szindbád, és az emberek holmiját cipelem a fejemen, abból élek.

Elmosolyodott a ház ura, és így szólt:

- Tudd meg, ó Teherhordó, hogy engem épp úgy hívnak, akárcsak téged, mert én a Tengerjáró Szindbád vagyok. Szeretném, ha elmondanád nekünk azt a verset, amelyet a kapuban szavaltál.

Elszégyellte magát a teherhordó, és így szólt:

- Kérlek, ne haragudj rám, mert bizony a fáradság, a vesződség meg a nincstelenség rászoktattak engem az illetlenségre és otrombaságra.

A házigazda ezt mondta:

- Ne szégyenkezzél, hisz a testvérem vagy, és ismételd el azokat a verssorokat. Nagyon tetszett nekem, amint a kapuban szavaltad.

Végül is a teherhordó elmondta a verset. Az úr elragadtatással hallgatta, és így szólt:

- Csodálatos az én történetem: rendre elmesélem hát neked mindazt, ami velem történt, mielőtt ebbe a boldog sorba kerültem. Csak roppant fáradozások, óriási erőfeszítések és nagy veszedelmek árán jutottam idáig. Mennyit kínlódtam és küszködtem fiatal éveimben! Hét utazást tettem, és mind a hét utazásnak érdekesnél érdekesebb a története.