Tudjátok meg, testvéreim, hogy amint Bagdad városába visszatértem, feledve minden viszontagságot, atyámfiai, barátaim és pajtásaim körében pompás, örömökkel teli dús kényelemben éltem. A gyöngyéletben elfeledkeztem minden megélt viszontagságról, mígnem csökönyös lelkem ismét azt sugallotta, hogy az idegen emberek országába utazzam. Fölébredt bennem a vágy, hogy idegen embereket lássak, adják-vegyék, pénzt keressek. El is határoztam magam erre; tengeri útra alkalmas, nagy értékű árukat szereztem be, még több bálát csomagoltam össze, mint régebben, és Bagdadból Basrahba mentem. Itt hajóra tettem rakományomat, és a város leggazdagabb kereskedőinek társaságában elvitorláztam.

Hajónk kifutott a tengerre, bősz hullámok verték-csapkodták. Több éjen-napon át, utaztunk szigetről szigetre, tengerről tengerre. De egy napon ellenszél támadt. A kapitány attól félvén, hogy a nyílt tengeren elpusztulunk, horgonyt vetett a tenger közepén. Ebben az állapotunkban, szorongatott helyzetünkben Allahhoz imádkoztunk, de egyszerre hatalmas vihar tört ránk, apróra szaggatta vitorláinkat, az emberek pedig minden rakományukkal, terhükkel és vagyonukkal a tengerbe zuhantak. Közöttük voltam én is. Úsztam a tengerben vagy félnapig, és már veszve éreztem magam, de Allah - magasztaltassék az ő neve! - egy hajódeszkát küldött utamba. Erre több kereskedővel együtt felkapaszkodtam.

Így hányódtunk egy nap és egy éjszaka. Lábunkkal hajtottuk a deszkát, a szél meg a víz is segítségünkre volt. A második napon, reggeltájban, vihar kerekedett, háborgott a tenger, a hullámok kivetettek minket egy szigetre. Csaknem holtra váltunk az álmatlanságtól és fáradtságtól, a hidegtől, az éhségtől, a szomjúságtól és a szüntelen rettegéstől. Végigvánszorogtunk a parton, és mivel jócskán találtunk rajta füvet, füvet ettünk, hogy valamennyire visszanyerjük erőnket. A sziget partján töltöttük az éjszakát. Mikor pedig bíbor hajnal virradt az éjszakára, fölkeltünk, és széltében-hosszában bebarangoltuk a szigetet.

A távolban lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál. És íme: egy csapat meztelen ember rohant ki a házból, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk. Valamiféle ismeretlen ételt tettek elénk, életünkben még sohase láttunk olyat. Társaim megkóstolták, én undorodtam tőle, nem nyúltam hozzá. Allahnak jóságából esett ez így: mert ez által maradtam életben. Mert társaim, alighogy ettek, az ételtől elvesztették eszüket, és miként az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek régi magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak inniok, és be is dörzsölték őket vele. Azok pedig, mihelyt ittak az olajból, elforgatták szemüket, és olyan módon kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk.

Elrémültem rajtuk, és szántam őket, bár én is féltem a meztelen emberektől és aggasztott a magam sorsa is. Amikor aztán jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy varázslók, királyuk pedig emberevő. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé hurcoltak, megetették avval a bizonyos étellel, és bedörzsölték az olajjal. Ettől a foglyoknak kitágult a gyomruk, nagyétűek lettek, az eszüket meg elvesztették, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanok lettek, akár a gyöngeelméjűek. Ilyenkor addig tömték őket az étellel meg az olajjal, mígnem jó kövérre meghíztak. Akkor aztán levágták, és királyuk számára megsütötték a szerencsétleneket.

Mikor ezt láttam, keservesen bánkódtam magam és társaim sorsán, míg ők kábulatukban észre sem vették, mi történik velük. Egy vadember keze alá kerültek, ez mindennap legelőre hajtotta őket, akár a marhákat. Én a félelemtől meg az éhségtől csonttá-bőrré soványodtam. Az emberevők, látván, milyen rossz bőrben vagyok, otthagytak, megfeledkezdtek rólam. Nem gondoltak velem, ügyet sem vetett rám senki. Egy napon azért sikerült megszöknöm előlük, és bejártam a szigetet. Nemsokára egy pásztorra leltem, aki valami magas emelvényen ült a víz közepén. Amikor jobban szemügyre vettem, ráismertem: ez volt az az ember, akire társaim legeltetését bízták. Amikor megpillantott, és észrevette, hogy épeszű vagyok és semmi bajom, felém intett, és azt mondta:

- Fordulj sarkon és indulj el a jobb kéz felé vezető úton, az elvezet a Szultán Útjára.

Megfogadtam a szavát, jobbra fordultam, félelmemben hol futottam, hol meg lassítottam lépteimet, hogy megpihenjek. Végül is szem elől vesztettem azt az embert. Eközben már leáldozott a nap, besötétedett, leültem, hogy megpihenjek. Aludni szerettem volna, de a félelemtől, éhségtől és fáradtságtól nem jött álom a szememre. Ezért éjféltájt ismét felkerekedtem, és tovább kóboroltam a szigeten, amíg nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal. A nap a dombok és völgyek fölé emelkedett, én pedig szomjúságban és fáradtságomban addig ettem a szigeten termő növényekből és füvekből, míg jól nem laktam, és életkedvem vissza nem tért. Aztán felkeltem és tovább vándoroltam, hét nap, hét éjjel. Ha megéheztem, füvet ettem.

A nyolcadik napon a távolban valami bizonytalan körvonalú csoportot pillantottam, meg. Arrafelé tartottam, naplemente után oda is értem. Amint félelemtől reszkető szívvel - emlékezve mindarra, amit életemben végigszenvedtem - fürkészőn odanézek, hát, íme, egy sereg embert látok, akik borsót gyűjtenek.

Amikor közelükbe értem, hozzám futottak, minden oldalról körülfogtak és kérdezősködtek:

- Ki vagy és honnan jössz?

- Szegény idegen vagyok! - feleltem nekik, és elbeszéltem történetemet, mind a szörnyűségeket és veszedelmeket, amiket kiállottam.

Erre így szóltak:

- Istenünkre, csodálatos történet ez! De hogyan s miképpen menekültél meg a fekete emberektől, hisz oly sokan vannak a szigeten. Senki se tud megszabadulni tőlük!

Elbeszéltem nekik, hogyan ragadták meg társaimat, miként etették meg őket, míg én nem nyúltam az ételhez. Felette elcsodálkoztak kalandjaimon, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, leültettek addig, míg munkájukat befejezik. Aztán ennem adtak. Igen éhes voltam, derekasan hozzáláttam. Egy ideig ott pihentem náluk, azután hajóra szálltam velük, és elhajóztam a szigetükre. Itt bemutattak királyuknak. Üdvözöltem, ő viszonozta a köszöntést, és szívélyesen vendégül látott. Viszontagságaim felől kérdezősködött, elmondtam neki, tehát mindazt, ami velem történt, attól a naptól, hogy Bagdadot elhagytam, egészen a hozzáérkezésemig.

A király meghagyta, hogy az asztalnál melléje üljek. Odaültem. Étkeket hozatott, ettem jóllakásig, aztán megmostam kezemet, és megköszöntem Allah kegyelmét. Azután búcsút mondtam a királynak. Végigsétáltam a virágzó és népes, kincsekben, élelmiszerben, bazárokban és árukban gazdag városon, csak úgy hemzsegtek benne az árusok és a vevők. Boldog voltam, hogy ide vetett a sors. Felvidult a kedvem, és barátságot kötöttem a város lakóival. Nemsokára nagyobb tisztességem és tekintélyem lett náluk meg a királynál, mint a város népéből való országnagyoknak.

Feltűnt, hogy a városbéliek, fiatalok, öregek egyaránt nemes és szép, ám nyergeletlen paripákon lovagolnak. Elcsodálkoztam ezen és megkérdeztem a királyt:

- Mi az oka annak, uram, királyom, hogy nem nyeregben ülsz? Hisz a lovas kényelmesebben ül úgy, és nehezebben fárad el.

Felelt a király:

- Mi az a nyereg? Soha életünkben nem láttunk olyat, és nem is hallottunk róla!

Erre így szóltam:

- Megengednéd-e, hogy nyerget készítsek neked, hadd lásd mit ér?

- Készíts csak - felelte a király.

Kértem, hogy hozasson nekem fát. Tüstént megparancsolta, hogy adjanak kezemhez mindent, amit kívánok. Kértem egy ügyes asztalost, magam mellé ültettem, és megtanítottam a nyeregkészítésre. Aztán gyapjút vettem, szétfosztogattam, és nemezt készítettem belőle. Majd bőrt szereztem, bevontam vele a vázat, és simára fényesítettem. Aztán a kengyelvashoz való kengyelt, meg hevedernek való szíjat szereltem föl rá. Kovácsot hívattam, annak megmagyaráztam, mi a kengyelvas. Csakhamar pompás kengyelvasat kalapált. Azt kicsiszoltam, befuttattam cinnel, és selyemrojttal díszítettem. Elővezettettem a király egyik legjobb lovát, fölnyergeltem, a nyeregbe akasztottam a kengyelvasat, és így vezettem a király elé.

A királynak igen tetszett, elragadtatva hálálkodott nekem, aztán felült, és csodamód megörült a nyeregnek. Gazdagon meg is ajándékozott művemért. Amint a vezírje meglátta, hogy nyerget készítettem a királynak, ő is ugyanolyat kért tőlem. Utána következtek az országnagyok, az előkelőségek: mind nyerget kért. Én pedig, csináltam nekik nyerget. Sok pénzt kerestem vele és a király, környezete meg a nagyurak és előkelőségek nagy tisztességben és megbecsülésben részesítettek.

Amint egy napon nagy örömben és vígságban üldögéltem, így szólt hozzám a király:

- Tudd meg, hogy tiszteletben, megbecsülésben van részed nálunk, közénk tartozónak számítasz. Nem bírnék megválni tőled: azt sem viselném el, hogy egyszer elhagyd városunkat. Kívánom tehát, hogy egy dologban engedelmeskedjél nekem, és ne ellenkezzél szavaimmal.

- Mi az, amit tőlem kívánsz, ó királyom? - kérdeztem. - Nem ellenkezem szavaiddal, mert kegyelmességed, jóságod és barátságod miatt lekötelezetted vagyok: szolgáid közé tartozom én is.

Erre így szólt:

- Meg akarlak itt nálunk házasítani, szép, eszes, takaros és takarékos lányt akarok hozzád adni feleségül, hogy végleg letelepedjél nálunk. Palotámban adok neked lakást. Ne ellenkezzél, és ne utasítsd vissza szavaimat.

A király beszéde igen megzavart: hallgattam, és zavaromban nem adtam neki feleletet. Megkérdezte:

- Miért nem válaszolsz, fiam?

Ekkor már feleltem:

- Uram vagy, legyen parancsod szerint.

A király azon nyomban hívatta a kádit, meg a tanúkat, és tüstént összeesketett egy előkelő nemes születésű hölggyel. Előkelő nemzetségből való, szép és kedves teremtés volt, házak, telkek, birtokok úrnője.

Esküvő után a király szép, nagy, különálló házzal, rabszolgákkal és cselédséggel ajándékozott meg, fizetést és jövedelmet szabott meg számomra, így éltem a legteljesebb kényelemben, elégedettségben és vidámságban, elfeledtem mind a kínszenvedést, viszontagságot, veszedelmet, ami engem ért, és így szóltam magamban: »Ha visszatérek hazámba, magammal viszem őt.«

De senki előre nem tudhatja, mi esik meg vele. Mi ketten szívünkből szerettük egymást, és egyetértésben hosszú ideig a legkedvesebb, legkellemesebb életet éltük együtt, mindaddig, amíg Allah - magasztaltassék a neve! - magához nem szólította szomszédom hitvesét. Mivel jó barátom volt, meglátogattam, hogy kifejezzem neki részvétemet. Elszomorító állapotban leltem, mélységes bánat, sötét kétségbeesés ült szívén-lelken. Vigasztaltam, erőt próbáltam önteni belé, így szólván hozzá:

- Ne búsulj oly nagyon hitvesed miatt, Isten majd még jobb asszonnyal kárpótol.

Keserves sírásra fakadt, és így szólt hozzám:

- Barátom, hogy vegyek el más nőt, és hogy adhat Isten jobb feleséget kárpótlásul, mikor már csak egy nap az életem?

- Ó, testvérem - feleltem - térj eszedre, és ne jósolj magadnak halált, íme lásd, egészséges vagy, ép és erővel teljes.

De ő így válaszolt:

- Barátom, lelkemre, holnap elveszítesz engem és soha az életben, nem látsz többé!

Megkérdeztem tőle:

- Hogy tudhatod ezt?

- Ma eltemetik feleségemet - felelte - és vele együtt engem is, ugyanabba a sírba; mert országunkban az a szokás, hogyha a feleség meghal, a férjét elevenen eltemetik vele, a feleséget viszont a férjjel, hogy a házastárs halála után a másik se élvezhesse tovább az életet.

Erre felkiáltottam:

- Istenemre, ez gyalázat, ezt én nem tűrném!

Miközben így beszélgettünk, odagyűlt a város népének jó része; az emberek vigasztalgatták barátomat felesége elvesztéséért meg saját sorsáért. Majd az asszony holttestét hordágyra tették és vele meg a férjjel kivonultak a városból. Addig mentek, amíg csak el nem értek egy tenger felé lejtő magaslathoz. Odamentek, felemeltek egy nagy sziklatömböt. Alatta kőből való káva látszott, mint amilyen a kutaké. Az asszonyt ebbe a mélységbe vetették, a férfi mellén pedig pálmarostból font kötelet kötöttek át és leeresztették a kútba. Egy korsó vizet és hét kenyeret adtak vele - ez volt az útravalója. Mihelyt leeresztették, a férfi odalent leoldotta a kötelet; azt fölhúzták, s a mélyedést megint lefödték a kővel. Barátomat, hitvese holttestével, a barlangban hagyták, s elmentek. Ekkor így szóltam magamban: »Istenem, ez még az előbbinél is rosszabb halálnem«. Elmentem a királyhoz és megkérdeztem:

- Uram, miért temetnek el országotokban elevent a holtak mellé?

Ő így felelt:

- Tudd meg: őseinktől öröklött szokásunk, hogy a házastársat elhalt házastársával együtt elevenen eltemetjük, hogy sem, az életben sem a halálban el ne váljanak egymástól.

Ekkor megkérdeztem tőle:

- Ó, Idők Királya, ez történik-e idegen férfival is, amilyen én vagyok, ha a felesége itt nálatok meghal?

- Ez bizony - felelte - eltemetjük őt is; úgy járunk el vele, ahogyan láttad.

E szavak hallatára úrrá lett rajtam a bánat és az aggodalom, eszem szinte megzavarodott. Folytonos félelemben éltem, hogy feleségem korábban talál meghalni, mint én, és engem elevenen eltemetnek vele. De kis idő múlva megnyugodtam, és azt mondtam magamban: »Talán én halok meg előbb, hiszen nem tudhatjuk, melyikünkre kerül előbb sor.« Közben iparkodtam magamat mindenféle foglalatossággal elszórakoztatni. Ám nem telt bele sok idő: megbetegedett a feleségem, és néhány nap leforgása után meg is halt. Ekkor eljött hozzám a király, és a nép jó része, hogy nekem és feleségem rokonainak kifejezzék részvétüket, ahogy ez náluk szokás. Azután asszonyt fogadtak, megmosatták vele a holttestet, felékesítették legpompásabb ruháival és leggazdagabb ékszereivel, nyakláncaival és drágaköveivel, ravatalra fektették. Majd elindultak vele a tengerparti magaslat felé. Felemelték a követ a nyílásról, és belevetették a holttestet. Ezután barátaim, meg feleségem rokonai körém sereglettek, és elbúcsúztak tőlem. Ekkor így kiáltottam:

- Én idegen vagyok! Nem fogadom el a ti szokásotokat!

Ám ők meg sem hallgattak, ügyet sem vetettek rám. Lefogtak, erőszakkal megkötöztek, és hagyományuk szerint hét kenyérrel, meg egy korsó édesvízzel leeresztettek a kútba. Ez, amint láttam, a hegy alatt elhúzódó tágas barlang volt. Amikor leértem, ezt kiáltották utánam: »oldd ki a kötelet«, de én vonakodtam. Ekkor utánam dobták a kötelet, a nagy kővel elzárták a mélység nyílását, és eltávoztak.

Ott álltam hát a barlang mélyén. Sok halott feküdt szerteszét. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: »Istenemre, megérdemlem sorsomat!« Meg sem tudtam különböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam. Csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, - féltem, hogy elfogyhat kenyerem és vizem. Közben így siránkoztam: »Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és felséges Istené. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban házasodjam meg? Alighogy egyik szerencsétlenség eltávozott fejem felől, lám: még nagyobbá jutottam. Az égre: szörnyű halál ez, amelyet itt halnom kell! Bárcsak a tengerbe vesztem, vagy a hegyek közt pusztultam volna el! Jobb lett volna nekem, hogysem ily gyalázatos véget érjek!«

Mindegyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság fel nem keltett. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet. Fölkeltem és bejártam a barlangot. Messzire terjedt ki és sok üres bemélyedése volt; a földjén halottak feküdtek; sok csont fehérlett ott a régi időkből. A barlang egyik végében, a friss holttestektől távol csináltam magamnak helyet és aludtam, ha elért az álom.

És íme, egyszer álmomból mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. A barlang egyik sarkából hallatszott. »Mi lehet ez?« - kérdeztem magamban. Felkeltem és a hang felé tartottam. Egy vadállat volt. Amint észrevett, a barlang belseje felé futott. Nyomába szegődtem. Egy idő múlva halvány világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb lett a világosság. Biztosra vettem, hogy valamiféle nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet, így szóltam magamban: - »Ez egészen biztosan kivezető nyílása a barlangnak, mégpedig olyan lehet ez is, mint amelyen át lebocsátottak.«

Mentem tehát a fény irányában.

Csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felére vezetett, vadállatok vájták, hogy bejárhassanak a barlangokba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Mihelyt megbizonyosodtam erről, nyugalom, béke és csend szállt szívembe, lelkembe. Ismét hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Szinte álomban, addig vesződtem, amíg csak ki nem másztam a nyíláson. A tengerparton találtam magamat, óriási hegy tetején. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam Allahot, hálálkodtam neki, és nagy volt az én örömöm. Megerősítettem szívemet, és a nyíláson át még egyszer visszatértem a barlangba, minden értéket, ami csak ott hevert, kihordtam, és batyuba kötöztem.

Egy napon, sorsomon tűnődve ültem a tengerparton, hát látom: hajó közeledik a bőszen tajtékzó tengeren. Egy fehér halotti leplet botra kötöttem és azt lobogtatva fel-alá futottam a parton, amíg csak a hajósok figyelmesek nem lettek rám, és észre nem vették, hogy ott vagyok, fönn a hegyen. A hajó csónakot küldött értem. A tengerészek megkérdezték:

- Ki vagy te? Miért vagy itt, és miképpen kerültél erre a hegyre? Itt még soha életünkben nem láttunk embert!

Elmondtam nekik, hogy kereskedő vagyok, s a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt; holmimmal együtt egy deszkára kapaszkodtam és Allah erre a partra segített poggyászostul, rettentő fáradságok árán.

Erre felvettek a csónakba, berakták mindazt a ruhákba kötött holmit is, amelyet a barlangból hoztam, és visszaeveztek. A hajón a kapitány elé vezettek. A kapitány megkérdezte:

- Hallod-e, te ember, hogy kerültél erre a helyre? Itt egy óriási hegy van, mögötte hatalmas város. Én egész életemben járom ezt a tengert, és hajózom e hegy mellett, de sohasem láttam rajta egyebet, mint vadállatokat és madarakat.

Így feleltem:

- Kereskedő vagyok; egy nagy hajón utaztam, hajótörést szenvedtem, és vízbe esett minden portékám. A végzet meg a jószerencse pártomra állt: a hajó egy nagy deszkájának segítségével ki tudtam mászni erre a hegyre. És vártam, hogy valaki erre jár, és magával visz.

Nem szóltam semmit arról, ami történt velem. Attól tartottam, hogy a hajón van valaki, aki abból a városból való. Előszedtem néhány darabot kincseimből, és azt mondtam a hajó gazdájának:

- Uram, neked köszönhetem megszabadulásomat erről a hegyről: fogadd el tőlem ezt, annak viszonzásául, amit velem tettél.

Nem fogadta el, hanem azt mondta:

- Senkitől sem fogadunk el semmit. Hogyha hajótöröttet látunk a tengeren, vagy valamelyik szigeten, magunkhoz vesszük, etetjük-itatjuk és ha nincs ruhája, felöltöztetjük. Mikor pedig biztonságos kikötőbe érkezünk, megajándékozzuk a magunkéból, szívélyesen és kedvesen bánunk vele Allah nevében.

Így beszélt a hajó gazdája. Én pedig fohászkodtam érte, hogy hosszú legyen az élete. Eközben továbbhajóztunk, szigettől szigetig, tengerről tengerre.

Most már reméltem, hogy végleg megmenekülök. Boldog voltam, de valahányszor eszembe jutott a barlangbeli élet, puszta emlékére is majdnem eszméletemet vesztettem. Ám megérkeztünk Basrahba. Kiszálltam, néhány napig ott maradtam, aztán elindultam hazafelé. Megöleltem enyéimet, barátaimat, kérdezősködtem hogylétük felől. Mindnyájan örültek és. szerencsét kívántak, hogy épségben megmaradtam. Elraktároztam mindent, amit magammal hoztam, ajándékokat osztogattam, felruháztam az árvákat és a szűkölködőket. Visszatértem régi szokásaimhoz, meglátogattam barátaimat, pajtásaimat, atyámfiait, derűsen, vígan éltem.

Ezek voltak a legcsodásabb események, amelyek velem negyedik utazásomon történtek. De most, testvérem, vacsorázzál meg nálam, és szokásod szerint gyere el holnap ismét, hadd meséljem el, mi minden történt velem ötödik utazásomon, mert az még csodásabb és hallatlanabb minden előzőnél.

És megparancsolta, hogy fizessenek ki a teherhordónak száz aranyat, aztán asztalt teríttetett. Az egész társaság megvacsorázott, és ki-ki ment útjára, nagy álmélkodással, mivelhogy eddig mindegyik történet nagyszerűbb volt az előzőnél.

Mikor pedig nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal, felkelt Teherhordó Szindbád, elmondta reggeli imáját és ment, míg el nem ért Tengerjáró Szindbád házához. Jó reggelt kívánt neki, ő meg istenhozottal köszöntötte, maga mellé ültette, amíg a társaság többi tagjai megérkeztek.

Ettek-ittak, mulattak, vigadtak, amíg Tengerjáró Szindbád ismét mesélni kezdett.